Meglepetés

Gondoltam, hogy meglepem életem párját, mire hazaér a munkahelyéről. Rettentően elfoglalt. Minden áldott nap haza hoz valamilyen fontos anyagot. Késő estig kalkulál, írogat szakadatlan. Az íróasztala egy MÉH papírátvevő telep raktári mennyiségével vetekedhet. Épp csak a mázsás mérleg hiányzik.

A reggeli kávém kortyolgatása közben pattant ki a fejemből az isteni szikra. Meg az asztalán heverő irományokra a bögrémből a kávé. Hasznossá tettem magam a délelőtt folyamán és azt a sok kis vicik-vacak papírhalmazt kiszanáltam. Gyönyörűen lepucoltam bútortisztítóval az egész asztalt. A számítógépét sem hagytam ki a takarításból. Arról igazán nem tehetek, hogy amikor pihenés gyanánt körülnéztem a haziasszonyokgyongye.hu oldalon, hát Istenkém valami „Számlák” nevű mappa teljesen kitörlődött. Végül is a gépben sem árt időnként rendet teremteni. Így legalább lett helye a nyaralási képeinknek. Mind a nyolc memóriakártyát gyorsan fel is töltöttem. Mondjuk azokat nem tettem fel, amiket a Drágám azokról a régi, lepukkant épületekről csinált. Ez a bolondériája. Én nem is értem, ilyeneket itthon is láthatunk a külvárosban. Na jó, annyira romosat mint az az izé…Colosseum, nem. De hát a Beachen készült bikinis képeim, csak jobbak?!

Közben eszembe jutott, hogy az esténkénti munkájához minek az én Drágámnak egy ilyen szép napfényes szoba? Este ugye úgysem süt már neki a nap, maximum csak a holdvilág. Arra meg praktikusan nincs szüksége, hiszen lámpafény mellett dolgozik. Egy izzó meg van a jelenlegi alagsori gardróbban is. Nekem meg szükségem van természetes fényre, hogy lássam a tükörben, milyen árnyalatú rúzs illik aznapi toalettemhez. Az ötletet azonnal tett követte. Telefonáltam a házmesternek, hogy legyen kedves segítsen ezt a kis helyes íróasztalt átvinni a gardróbba, majd onnan a ruháimat felhozni a dolgozószobába. Hiába a férfiak egy kicsit lassú felfogásúak, jó pár percemet elvette mire a feltett :„Minek azt?”- kérdésére kimerítő választ adtam. Sajnos a házmesterünk egy goromba fráter, ezen nincs mit szépíteni. Nagyon csúnya szavakkal illette az én Drágám asztalát. A „böhöm” és a „böszme nagy” kifejezések voltak a legfinomabbak a repertoárjából, amiket a jelenlétemben használt.

Tisztán emlékszem, azt mondta, hogy háromra vigyük. El is számoltam szépen háromig, de azt egyáltalán nem mondta, hogy fel is kellene emelni. Nem emeltem, na és? Viszont jól megtoltam az egészet feléje. Arról nem tehetek, hogy nem rakta arrébb a lábait. Köztünk legyen szólva, soha nem sejtettem, hogy a házmesternek ilyen szép basszus orgánuma van. Lenyűgöző, tényleg. Egy fél üveg kisüstivel simán tudtam uralni a helyzetet, ő pedig a fájdalmát. Kissé nyögve ugyan, de az új helyére került az íróasztal is. Bár az egyik feléből egy csipetnyit lefűrészeltettem a szentségelő házmesterrel, mert potom huszonnyolc centi miatt nem fért volna be a gardróbba. Ahogy srégen a falhoz paszíroztuk, alig tűnik fel az a kis asszimetriája. Direkt trendi. Alig billeg. A számítógép is csak a falig csúszott el rajta, ott aztán be is ékelődött.

Még dél is alig múlt el és már mind a 152 pár cipőm, dobozostul fennt volt az új gardróbszobámban. Igaz, ehhez a művelethez a házmesternét is igénybe vettem. A divatjamúlt tavalyi 14 pár cipőmmel fizettem szolgálataiért. Nem mondom, hogy egy pillanatocskáig nem bizonytalanodtam el, hogy ilyen nagy áldozatot hozzak, ezért a kis munkáért. Azonban rá kellett jöjjek, egyedül nem végeztem volna két nap alatt sem. Akkor meg oda lett volna ez az oltári meglepetés. Így hát muszáj volt a nagylelküséget gyakorolnom. Jól van! Azt a kis fehér strasszos papucsot valóban visszavettem. Még egyszer sem volt a lábamon. Különben is a házmesterné dagadt bokájának egyáltalán nem való az ilyen tűsarkú papucs. Naná, hogy dagadt a bokája! Megmondtam neki, hogy egyszerre csak három ruhászsákot cipeljen fel a lépcsőn. Én csak kettőt láttam nála. Fél munkáért nem fizetek! Adtam a hátára még egyet, csak az egyensúly kedvéért. Kérem tévedtem, én is emberből vagyok. Ez már a negyedik zsák volt. De minden rosszban van ugye valami jó is. Ez a zsák védte meg a fejét, miután zuhanó repüléssel landolt a lépcső alján. Az a kis bokadagadás igazán semmiség a kificamodott vállához képest, ugye?

Miután felhordtunk minden ruhát, rájöttem, hogy azokat nem tudom hova szépen elrakni. Bútorgyártáson, az idő rövidsége és a házmesterné jajgatása miatt nem törhettem a fejem. Cseppet sem estem kétségbe, az urát elszalajtottam a közeli vasboltba tíz kiló százas szegért. Alkalmi fogasoknak a falba vert szeg is megteszi, sőt tisztára dizájnos. Ha szaladni nem is szaladt, de azért morogva elsántikált.

A házmesterné egy kis idő és egy kis pálinka után már nem jajgatott, viszont úgy didergett, hogy a szomszédba hallatszott ahogy csattogtak a fogai. Begyújtottam a kandallóba, hogy kibírja valahogy még elrendezkedünk. Fa ugyan nem volt bekészítve a kandallóba, de az én Drágám íróasztaláról és polcairól kiszanált rengeteg papíros precízen megfelelt a célnak. Nagyon hamar barátságos meleg és rettenetes fekete füst töltötte meg a szobát. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy az a kandalló csak dísznek van ott, kéménye meg semmi…

Arra még emlékszem, hogy az én megrökönyödött Drágám a szögeket cipelő házmesterrel együtt érkezett haza. Elővettem legbájosabb mosolyomat és kacér pillantásokkal közöltem: ”Meglepetés!”

Rögtön ezután elájultam és már csak itt tértem magamhoz a kórházban, drága Doktor úr!