- Tévedek, vagy ez a nap tényleg hosszabb a többinél? – Olivér csoszogva ballag a sötét aszfaltcsíkon, ólomsúlyú mozdulatai belezuhannak az éjszakába. Dina is érzi, hogy léptei döngnek a földön, minden beleremeg – de tudja, hogy senki sem figyel fel rá.
Az este nem hódította meg az eget, egyszerűen elfogadta azt a megfáradt Naptól. És így a sötétség - mint a kiömlött tinta - lassan folyt szét a világon. Az emberek mélyről érkező sóhajai összesűrítik a levegőt. A percek, akár a lassított filmkockák gördülnek előre.
- Dina? – Olivér megáll, nővére már nincs az oldalán. Mozdulatlanul az eget fürkészi, felemelt arcára fény esik, mintha egyesével látná a feltűnő csillagokat.
Egy aktatáskás férfi hosszú léptekkel hagyja el az egyetem épületét. Ballonkabátja hullámzik a levegőben, a lány felé tart, de nem látja őt. Így nem vesz róla tudomást, nem kerüli ki.
- Dina…
- Remélem, tévedsz – néz Dina a fiúra, aki már a távolodót figyeli.
- Oli – indul el a lány, de öccse immár mozdulatlan. Felnéz az égre, melyet nem zavarnak fények. Épp két lámpa fénygyűrűje között áll, körvonaluk erős és határozott, mintha kizárnák a fiút, ki így eltűnik a sötétben. Dina nem mozdul mellőle, a lámpák narancssárga szoknyáját figyeli – azt képzeli, hogy fodraik kacérkodva megpróbálnak a fiú lábához érni…
A vasútállomás felől közeledő léptek riasztják meg Olivért. Dinára néz, aki már közvetlenül mellette áll. Ők is elindulnak, követik a sötét szalagot a park fái közt. A szellővé csitult szél borzolja a zöld lombkoronákat, földhöz simulnak az illatok.
A vonattól érkező nő balra húzódva elhagyja őket. Közel a lámpákhoz a fényben marad. Erősen szorítja táskája pántját, fel-feltűnő megvilágított alakja feszült, vállait görcsösen felhúzza, szinte már védekezik. Dina látja ezt, nem tudja, az segít-e, ha közelebb megy, vagy ha lemarad. De ekkor Oli átlép Dina másik oldalára, körbepillant a mozdulatlan parkon. Tekintete az árnyékba kúszik, kutat, mert a nő nem érzi magát biztonságban. És a sötétben egy alak rejtőzik, nem bujkál, csak tudja, hogy észrevétlen. Egy fa mellett áll, nem túl messze a járdától, indulásra készen. Ujjait újra és újra ökölbe zárja, jobb lábát előrehelyezi, súlypontot vált a kifejtendő lendülethez. A nő gyorsít léptein, Olivér megáll, körbepillant.
Egyetlen pillanat.
Egy szempillantás, melyben a férfi óvatosan körülnéz – tekintete átsiklik Olivéréken -, a nő megtorpan, és Dina előreszökken. Olivér megragadja nővére karját, visszatartja, épp mikor a sötét alak pillantása találkozik a fényben álló nő tekintetével. A kiszemelt áldozat megrémül, jobban fél, mint eddig, jobban szorítja a táskáját, pedig a leselkedő hátralép, elszökik az éjszakában.
Dina karja idegesen feszül Olivér szorításában, így még előrelép, mikor a fiú elengedi. De a nő már elérte az úttestet, szinte futva át is kelt rajta. Dina nem lép le a zebrára, fürkészőn a sötétet pásztázza, mintha keresne valakit.
- Gyere! Ritát lassan kiteszik otthon.
- De…
- Nem a te dolgod vigyázni rá! – fojtja a szót türelmetlenül a nővérébe.
- De erre is mehetnénk…
- Dina, gyere! – Oli a céljukat jelentő utca felé pillant, a behajtó kocsikra. Ám Dina még mindig az út szélén áll, tekintete még mindig kereső.
- Már ott kellene lennünk, vele!
- Te csak menj! Egy kis kerülővel én is mindjárt ott leszek. Csak elkísérem egy darabon – és ezzel lelép a világító csíkokra, és a távolból a nő után indul.
- Dina!
Olivér mellkasán összefont karokkal áll a kapu előtt, Dina tisztán látja, amikor az utcába fordul. A fiú arca egyszerre feszült és dühös – baj van. Dina gyorsít a léptein, már rohan. Rita lakásában égnek a lámpák, de nincs jele mozgásnak.
- Oli!
- Rita elcsúszott a konyhában, a barátja épp visszajött a házba és elindult vele a kórházba!
- És a baba? – Rita előrehaladott terhes, már sokkal jobban kellett vigyázni rá…
- Nem voltál itt…
Dina döbbenten, sokkolva eleven kőszoborrá válik. Fülében hallja a megkönnyebbült, lelassult lépteket, a kulcs zörgését, ahogy a nő hazaérve a zárba illeszti. Innen is érzi a szomszéd utcában felzavart kutyák feszültségét, bár hangjuk már elhalt a sűrű masszában.
Sebesen előrelép, szorosan öccse oldalán halad, lépteik egyforma hosszúak.
Mert valahol, egy pillanatban, a nap iszonyatosan felgyorsult.
Talán már képtelenség utolérni…
(befejezés köv.)
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése