Ha meghajlítanál is, kiáltok (KK-V-FP)

Mintha ősidők óta rágnál ilyenné, lettem, mint rongyos pergamen,
hazudsz, és sajnállak téged
te, bohócpofájú-röhögő, hízelgő arcú idegen.
Nekem ha lennél,
csak kénkőbe taposott, anyagtalan vagy, üres, semmi-féreg.
Mert magad ellen dolgozod vissza, rám nézve minden ténykedésed.
Nem benned keresek férjet.
Nem benned keresek mátkát.
Csak magad ellen gyötörsz, s hiába hajlítnál
nem lesz gerincem sarló alakú,
élesre fent, de szelíd zsákmány.

Tudd, rugalmas anyag vagyok,
nem fa, és nem acél, pengém sem törik el,
ha ezerszer harapsz,
ezerszer ragadsz is belém.

Visszahajlok, mert fény csorog rám.
De, gyűlöllek téged!
Hogy kopog szemed, mintha csak én, lehetnék napi étked,
zsenge-íz, tömjénben megfőzött víg-vacsorád.
Nem leszek asszonyod, sem a lábadat patkoló szolgád.
Sem fegyverhordozód, sem orvosod
ki majd ápolja rútra elvakart tetves, szőrös tested,
s kiszedi meghizlalt bolhád.

Én, felfelé kiáltok, ha nem tudod.
Én, Ároni-áldást hordozok!

Csúf-szemed vak lett az alvatlanságtól...
Nekem, vérrel festett jel van az ajtófélfámon!