Így írjunk mi?

Egyik fiatal ismerősöm a napokban meghívott, egy amatőr írókból álló internetes klubba.

Kíváncsian olvastam hát a következő korosztály műveit, költeményeit, mivel örömmel töltött el, hogy a mai ifjúság – legalábbis egy része – nem teljesen veszett el ebben a felgyorsult világban.

Izgatott voltam, mikor kedves ismerősöm a véleményemet kérte verseihez, de némi, félelemmel vegyes érzések lettek úrrá rajtam, ahogy olvastam az egyik költeményét. Elgondolkoztam azon, hogy mint szenvedélyes, de amatőr íróként, mennyire illethetek kritikával egy verset, hiszen jó magam és írásaim sem tökéletesek (mind kettőnknek sok tanulnivalója van még). Mégis éltem a lehetőséggel, és minden ellenérzésem ellenére megtiszteltetésnek éreztem, hogy kíváncsi a véleményemre.

Maga a vers témája nem volt igazán különleges: sokan megírták már a bensőjükben lejátszódó folyamatokat, mégis izgalmasnak találtam, hogyan is éli meg egy mai fiatal a lelki változásokat a felnőtté válás küszöbén. El kell, mondjam azonban, hogy a mű tartalmilag néhol elmosódottnak, néhol pedig túlságosan kiélezettnek tűnt számomra, de ezt nem róttam fel hibaként, elvégre az emberi lélek is

hasonlóképpen rajzolódik ki, ahogy szüntelenül változik.

Ami viszont rögtön szemet szúrt: az obszcenitás. A költő javára legyen szólva, csak egyetlen rövid szócskában adott ennek helyt – láttam már durvább önkifejezést is –, bennem mégis keserű szájízt hagyott ezzel. – Rendben – gondoltam magamban. Ezzel együtt lehet még élni, de ahogy a sorokat tovább olvastam, látva a sok kifejezésbeli és nyelvtani hibát, egyre jobban kirajzolódott a véleményem, és a belső késztetés: ezt nem lehet szó nélkül hagyni! Megírtam hát –sok vívódás után – kritikámat, jó szándékkal, segítőkészen. Felsoroltam a pozitív és negatív élményeimet, mindezt sűrű elnézések közepette, mivel megbántani nem akartam, érzékeny lelkű ismerősömet. – Eddig nincs is gond – gondoltam naivan.

Hamarosan meg is érkezett a válasz véleményemre: még most is értetlenül állok az okfejtés előtt, de majdcsak elmúlik ez a zavaró érzés.

A mély felháborodás igen enyhe kifejezés az illető reakciójára, de mit lehet tenni: én is voltam lázadó tinédzser. A rengeteg pozitívum és őszinte biztatás, amit igyekeztem felsorolni, elveszett valahol a sorok között, mivel csakis azt a néhány hibát látta meg, amire merészeltem felhívni a figyelmét: még ezt is megértem, elvégre a hibáiból tanul az ember.

Amit viszont nem tudok, és nem is akarok megérteni, az a minden alázat és tisztelet nélküli hozzáállás a költészet felé. Ugyanis az ifjú alkotó szerint a trágárságnak igenis helye van a költeményben, ettől még nem lesz közönséges a mű. Figyelmembe ajánlotta XY műveit tanulmányozásra, én pedig, mint nyitott ember, kaptam is az alkalmon, de sajnos csalódnom kellett, ismét. Nem is szeretném ezért véleményezni az ajánlott író műveit.

Továbbá a felháborodott költőpalánta kikérte magának a költői szabadság jogát, értve ezt a kifejezésbeli hibákra, melyekre felhívtam figyelmét. És innen indult el egy parázsvita, amiben sajnos azt kellett látnom, hogy az irodalom, mint sarokba vetett kolonc, velem együtt lesz kénytelen vergődni.

Nem tudom mentségként elfogadni, hogy modernizáció címszó alatt azt érti a következő generáció – ezt sajnos ismerősöm eléggé világosan kifejtette számomra –, hogy felrúgható minden szabály, mind nyelvtanilag, mind verstanilag, miközben belekényszeríthető a költészet egy alárendelt szerepbe. Igen, a líra alárendeltje lesz a szerzőnek pusztán azért, mert méltóztatott papírra vetni néhány –nem mellékesen érdekes – gondolatot, költemény címmel. Beláthatnám –érvelt –, hogy nem lenne szabad ennyire földhözragadtan ragaszkodnom a szabályokhoz. Felróhatnám a költő sértett önérzetének ezt a hozzáállást, de nem érzem, hogy csak erről lenne itt szó.

Az indulatos és egyben lekezelő válasz észrevételeimre, miszerint nem fogja átírni a verset, csak mert nekem nem tetszik (ilyesmit nem is állítottam), mivel nem véletlenül írta le azt, amit, ezért fogadjam el, hogy nincs igazam. Próbáltam érvelni, hiába.

– Rendben – adtam fel. A kritikát nem kell elfogadni (bár a jó tanácsokat érdemes meggondolni), de együtt kell tudni vele élni – próbáltam ezt, mint végszót közölni. Nem sikerült.

Nem maradván más választásom, elnézését kértem és biztosítottam a felől, hogy többé nem illetem írásait kritikával. Mondanom sem kell, ez sem volt jó stratégia részemről, mivel indulatát csak fokozta visszavonulásom. Summa summarum: Az sem jó, ha ír az ember kritikát, az sem, ha nem. Így feleljen meg az ember. Csalódott lemondással hagytam annyiban a vitát, de nagyon fájlalom, hogy az öntelt hozzáállásában az illető nem látta meg az elismerést, hiába is bizonygattam: „Nagyon tehetségesnek tartalak, és ebből a gondolatból egy sokkal jobb verset is tudsz írni, képes vagy rá.”

Egyetlen reményem maradt az eset után, hogy felhozott érvei csupán a lázadó korszaknak tudhatók be – és minden érve ellenére –, nem vonatkoznak a következő nemzedék irodalomhoz való viszonyára.

Számomra mindenképpen tanulságos eset volt.