Kapu

…úgy közeledek felé, mintha a Mennyország kapuja lenne. Mögötte nyugalom, béke, boldogság vár. És ez a tudás - már itt - megkönnyebbüléssel tölt el. Lelkem repdes, érzem minden porcikámban, betölti a sejtjeim. Elevenné tesz. Élő, eleven egésszé. Lábaim sebesen felé löknének, de lényem még kiélvezné ezt az érzést. Még kapaszkodom a pillanatba, és késleltetek egy következőt. Nézem a növekvő, ismerős ajtót. Előre tudom, milyen érzés belépni rajta, és ez biztonságot ad. Már most érzem a kilincs fémes érintését az ujjaim alatt. Látom a küszöböt, melyen keresztül, mintha haza érnék. Hátam mögött elhomályosulnak egy nehéz nap képei. Elfelejtem a testem fáradtságát, az elmém kimerültségét. A keserű, elhatalmasodó rosszérzések kiszakadnak a testemből, szürke felhőként a levegőben lebegnek. Elhaladok a vidám kirakatüveg előtt, melyen tükörképem megkönnyebbülve suhan utánam, és kezünk összeér az ajtókilincsen. Elér, és körülvesz az ismerős illat, egy csodás világ jelenlétét bizonyító lenyomatként. Felnézek, és ugyanaz a mosoly fogad. Melengeti a lelkem, mintha haza érnék. Mintha látná a körülöttem ólálkodó, szürke fellegeket, és maga csukná rájuk a bűvös ajtót. Kizárja őket. Más vevők is vannak a meleg, kis boltban, így halványan megrázom a fejem - nem közeledik felém. Pulzáló lüktetés vesz körül, mintha világok tucatjai kelnének életre, és törnének előre. Hogy elérjenek. A mindenség válik színessé, ahogy előre lépek. Átsétálok a szőnyegen, ellépek a nekem köszönő polcok előtt. Kezem a színes hullámok fölé siklik, ujjaim megérintik őket - elhiszik, hogy elmerülhetnek benne. Egy pillanat kiteljesedik. Az érintés a bőrömön jelzi, hogy nem vesztem el a komor nap sodrásában. Boldogság szivárog a bőröm alá, miközben orromat betölti egy illat. A színes fal előtt állok. Fáradt szemeim immár nem csak néznek, látnak is. Felemelem a tekintetem. A színes fátyol kirajzolódik, kezem vágyik az érintésére. Újra felismerem a papír édes illatát, szinte már a tintáét is. Ujjaim megsimítják az első gerincet. A dombornyomott betűket, a kemény kötést. Ellenállás nélkül engedem, hogy elérjenek a különböző világok kiáltásai - megpróbáljanak magukkal ragadni. Szinte látom a fodrozódó lapokat, a kitárulni vágyó borítókat, a felizzó betűket, miként polcról-polcra haladok. Elmerülök – ha egy kicsit is – mindegyikben. Várom, hogy egyikük igazán hozzám szóljon. Kezem gerincről-gerincre téved, pillantásom sorról-sorra jár. Lassan lépek előre a békéből és nyugalomból kövezett úton. Lassan haladok előre. Nem látom a körülöttem átalakuló valóságot. Megélem azt. Még azt is észre veszem, hogy lélegzetem megváltozik. Csendessé válik. Könnyeddé. Észreveszem önmagamat. Miközben kezemben tartok egy világot. Végigsimítom a borítót, lüktet a tenyerem alatt. Titokzatos türelmetlenséggel várja, hogy belépjek. Szemeim isszák a gondolattá váló betűket. Élvezem a fantasztikus képességet, mely képpé varázsolja őket.

Felnyitom a borítót.

Sercen a még sosem érintett kötés.

Felragyog a lap fehérje.

A sorok hullámot vetnek.

Könnyedén magukkal sodornak.

Hozzám szól.

És hallom, hogy lélegzem…