„Mély kútba tekintek,
arany szálat szakítok,
benne látom testvérkémet,
bíborban, bársonyban, gyöngyös koszorúban.”
(Magyar népdal)
Azzal kezdődött minden, hogy megpillantottam a Kék bolygót.
Réges-régen gyanakodtam, hogy az Alkotó, aki oly csodálatos fantáziával rendelkezik, nem csak minket teremtett meg egyedül! Mindig is vártam egy találkozást. Akkor pillantottam meg a bolygót, amikor átsuhantam a (...) -naprendszeren. Igazán nem tűnt különlegesnek eleinte - ami mássá tette, hogy egyáltalán nem szólt közelében zene, majdnem tökéletes volt a csend, már-már fülhasogató.
Ezt a fajta csendet még sohasem érzékeltem – hátborzongató! Ami nagyon különös volt még, hogy a színek is – hozzá közeledve – egyre fakóbbakká váltak. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha valaki mindent megpróbált volna eltörölni a közelében. Vagy mintha fátylat borítottak volna a naprendszerükre…
Megígértem neki, hogy azokat a fogalmakat, melyeket tőle tanultam, soha nem fogom elfelejteni, s bár az Alkotó megtiltotta, hogy használjam is őket, benne élnek a szívemben, hordozom őket örökre. Az ő emlékére.
A „szív” szót is tőle tanultam, meg a „fátyol”-t is, mert nekünk ilyen kifejezéseink nincsenek. Mi nem hordunk ruhát. Nálunk nincsenek nemek sem - nem szaporodunk, és nem születünk és halunk meg, nem szeretünk, és nem gyűlölünk – egyszerűen csak vagyunk, mióta az Alkotó megteremtett bennünket, mind a tizenegyen. Azt, hogy idő, meg vég, meg kezdet, meg hogy örökre, és soha: mind-mind tőle tanultam. Azt is, hogy félelem, és azt is, hogy bátorság.
Mi tizenegyen vagyunk kezdettől fogva, ők rengeteg sokan voltak, de csak őt ismerhettem meg személyesen. Az ő felfogásában mi már évezredek óta élünk.
Szeretek száguldani, mint mindegyikünk.
Olykor meg csak lebegek az űrben hosszan elnyújtózva és hallgatom a zenét, a világűr zenéjét, és rá gondolok. Döbbenetes volt, amit mondott egyszer nekem; hogy az űr sötét, hideg, és néma! Ó, hogy ez mennyire nem igaz! Szinte mindenhonnan más muzsika szól; ahol intenzívebb a zene, ott az égitestek színe is erőteljesebb, és a mozgásuk is sokkal, de sokkal gyorsabb. Annyira sajnáltam, hogy ő nem volt képes úgy látni, ahogy én látok, úgy hallani, ahogyan én hallok, pedig sok mindent szerettem volna még neki megmutatni a világból, de sajnos nem volt képes ezeket befogadni. Borzasztóan keveset tudott felfogni, megérteni, és kicsi volt, meg sérülékeny is, rövidke életében folyton vigyázni kellett rá, mégis: sokkal többet adott nekem, mint amennyit én, a hozzá képest hatalmas, és sérthetetlen, halhatatlan teremtmény. Amíg őt meg nem ismertem, azt sem tudtam, hogy vannak érzelmek, és azt sem, mi az: szomorúnak lenni…
Amikor felfedeztem a Kék bolygót, és a Gyűlés elé terjesztettem, hogy meg akarom ismerni, mind a tízen jóváhagyták, és az Alkotó is beleegyezett. Elsősorban ezért nem szólt ellene senki. Ha az Alkotó megtiltaná, mindenki más is ellene szavazna és akkor én sem akarnám másképpen, mint a többiek. Az ő világukban nem ismerték ezt a társadalmi és egyben biológiai rendet, amiben mi élünk, mert ők halandók voltak, nem úgy, mint mi, és náluk nem úgy működtek a dolgok, mint nálunk. Nem sikerült teljesen elmagyaráznom neki, hogy mit jelent az, hogy mi mindannyian egy vagyunk, és együtt is különálló, szuverén egyének. És azt sem sikerült megértetnem vele, hogy nálunk a mi teljesen azonos az énnel, egyetlen árnyalatnyi különbség nélkül; ha valahova elmegyek, akkor velem van mindenki, és én is ott vagyok velük, mindegyikükkel egyen-egyenként. Amit ők látnak, azt azonnal látom én is, amit én látok, azt látják ők is. Mindent együtt, és egyszerre érzékelünk. Csak mióta őt megismertem, azaz a bolygóját, nincs ez így.
Most már azt is tudom, mit jelent magányosnak lenni. Mielőtt őt megismertem, az Alkotó azonnal elválasztott a többiektől. Most már én csak én vagyok, többé nem vagyok benne a „mi”-ben: soha többé nem érzékelem, amit a többiek, és soha többé nem érzékelik ők sem, amit én.
Az ő társadalmuk ebbe az én-be pusztult bele.
Mikor beértem a légkörükbe, sűrű, sötét volt a lég, gomolygott minden, s ahogy egyre közelebb és közelebb értem, már a szagokat is megéreztem. Ez nem a világűr csodálatos bolygó-illata volt, nem is a napkitöréseké – ez valami szörnyűséges szag volt, ha már akkor lett volna fogalmam az elmúlásra, akkor azt mondtam volna: halál-szag. Halál-szaga volt a bolygónak. Napjának fénye is alig-alig látszott a Kék bolygóról, pedig ez az egyik legszebb nap volt, amit eddig valaha is láttam, kicsinysége ellenére. Az Alkotótól tudom, hogy elég lett volna nekik a végtelenségig, ha nem pusztítják el bolygójukat magukkal együtt…
És azt is az Alkotótól tudom, hogy nem ők voltak az egyetlenek előttünk, de ők voltak a legkedvesebbek. A sok-sok teremtett lény közül értük fáradozott a legtöbbet, hogy megértesse magát velük – ezért is teremtette őket a saját képére, és hasonlatosságára, és ezért is buktak el végül: teremtettségükben hordozták vesztüket, mikor nem bírtak együtt élni a teremtő erővel, amelyet kaptak, hiába volt az „méretre szabva”, pedig annyira szeretett volna valakit, vagy valakiket, akik ugyan kevesebbek, mint Ő, és mégis egyenlővé válhatnak Vele. Néhányuknak aztán – mielőtt bolygójuk elpusztult volna -, ez sikerült is az Ő közbenjárásával. . .
Szóval, ahogy egyre közelebb és közelebb értem a Kék bolygóhoz, egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Meg addigra már az Alkotó elválasztott a többiektől, és ez az élmény is nagyon szokatlan volt nekem, mert egyszerre tágultak ki érzékeim, és váltak egyúttal cső-szerűbbekké is, hiszen már csak azt fogtam fel, amit én tapasztaltam egymagam, de azt nagyon élesen.
Ahogy odaértem, és végigsuhantam a bolygó felszínén, sokféle érthetetlen dolgot láttam; az Alkotótól tudom, hogy ezeket ők épületeknek nevezték, ezekben laktak, mert nem tudtak azzal a sajátságos fizikumukkal úgy élni, közlekedni, ahogy mi, és ahogy már említettem, nekik a világűr idegen, és majdhogynem elérhetetlen volt, kellett egy biztos hely, ahol élhettek. Az első közülük, akit megpillantottam, sajnos, már nem élt, és a közvetlen mellette fekvő sem, és mikor végigsuhantam a bolygón, sehol sem sikerült közülük élőre találni.
Ahol az első kettő feküdt, az az épület félig volt csak meg, és azon belül is volt valami, amin feküdtek. A testüket fedő ruha alatti valami nagyon gyűrött volt rajtuk – ezt később rajta is észre vettem, hogy ahogy múltak az évek, ő is nagyon gyűrötté vált, s akkor vált ez leginkább így, mielőtt meghalt volna. Úgy gondolom, hogy ez jelzi számukra az idő múlását: minél jobban összegyűrődnek, annál több évet éltek már. Így utólag jöttem rá, hogy az a két lény, akiket először fedeztem fel, már elég sokat élhettek az ő fogalmai szerint. Kíváncsi voltam rájuk, és közelebbről is megvizsgáltam őket – már ami megmaradt belőlük. Nem voltak egyformák! De nem csak ők, hanem a bolygón fellelhető többi lény sem volt egyforma – nem úgy, mint mi -, bár hordoztak némi hasonlóságot külsejükben, de aztán rövidesen rájöttem, hogy nem csak formailag, de méretre is különböznek egymástól. Sőt, még a viszonylag hasonlók is különbözőek voltak – hogy mi ez a különbség, amiben az összes Kék-bolygóbeli lény hasonlít, csak sokára értettem meg, mivel nálunk nincs szaporodás...
Ekkoriban sokat beszélgettem az Alkotóval, hogy egyedül maradtam. Türelmesen válaszolgatott kérdéseimre, melyekkel aztán tényleg nagyon tele voltam e sok furcsaság láttán. Így jutott eszembe egy napon az, hogy mi lenne, ha közülük egy életre kelhetne? Annyira kíváncsi lettem rájuk, hogy milyenek lehettek élve, bár féltem is tőle, mert ha képesek voltak önmagukat a környezetükkel együtt elpusztítani, akkor bizony jobb az óvatosság... Annyifélék voltak, hogy jó lett volna, ha megmondja az Alkotó, hogy melyikük az, akit Önmaga hasonlatosságára teremtett, de nem állt velem szóba többé...
Ekkor történt első ízben, hogy az Alkotó valamit megtagadott tőlem.
És ez volt az első alkalom, hogy nem hallgattam rá.
Sok időmbe telt, mire rájöttem, hogy hogyan működik az egyik fajta lény, de egy nap aztán sikerült valamilyen apró kis részüket kiszedni belőlük, és amikor azokat az apró részeket véletlenül összekevertem, elkezdett növekedni és sokasodni, és egyre több lett, aztán csak egy, majd más-más formákat öltött, időről időre másmilyent, míg végül teljesen kialakult, és már csak egyetlen egy volt, ahogy én is. Közvetlen közelről figyelhettem meg, de sajnos, nem élt sokáig; akkor még nem tudtam, miért. Furcsa hangokat hallatott, össze-visszahadonászott, szaladgált két kinyúló részén mint egy sérült bolygó, és néhány nap után elpusztult, még igazán meg sem tudtam rendesen figyelni! A következő lénnyel szintén így jártam, vagyis majdnem így: ez valamivel nagyobb volt, folyton felborult a kialakulása után, négy nyúlványon közlekedett, furcsa hangokat hallatott, mindent megdöfködött, végül ez is elpusztult.
Harmadszorra is megpróbáltam – de most a gyűröttekkel kísérleteztem. Arra gondoltam, ha most sem megy, hagyom az egészet, viszont akkor hiába volt minden eddigi igyekezetem, és örökre egyedül maradok. Ahogy vizsgáltam a gyűrötteket, észre vettem mellettük valamit: képek voltak benne – ekkor láttam először képeket, és ép gyűrötteket a képeken! Ahogy végignéztem izgatottan, felfedeztem valamit: ezek másképp élnek, mint mi! Kell nekik valami ahhoz, hogy éltben maradhassanak, de még nem sikerült rájönnöm, hogy mi. Így aztán, mielőtt nekifogtam volna harmadszorra is az élőlény létrehozásának, áttanulmányoztam ezt az érdekes dolgot, és még mindazt, amit csak találtam - kutattam és kutattam, és aztán rájöttem, hogy különleges ellátást igényelnek életben maradásukhoz. Végre összeállt a kép! Ekkor jött el az ő ideje; már tudtam, hogy nagyon kell majd rá vigyáznom, hogy el ne pusztuljon. Készültem rá, izgatottan lestem a fejlődését. Tudtam, végre megtaláltam!
Ő az!
Folyamatosan figyeltem a harmadik lény fejlődését – egy darabig megegyezett az előbbi kettőével. Viszont négy nyúlványából eggyel sem volt képes a helyváltoztatásra, és kommunikálni sem tudott elég sokáig. Azaz, hogy furcsa hangokat hallatott, inkább csak valamiféle dallamhoz hasonlót, bár más volt, mint a világűr zenéi. Meglepő volt a fejlődése: eleinte négy, majd két nyúlványon közlekedett, és nagyon gyorsan vált egyre értelmesebbé. Élete első részében ezt a szenzációs fejlődést nem is hagyta abba – minden érdekelte, bár sok dolgot nem értett meg. Nagyon sokat kószáltunk tönkre tett bolygóján; bámulatos volt, hogy milyen gyorsan rájött sok minden rendeltetésére. Eljött az az idő, amikor már ő magyarázott nekem, legalábbis, ami a környezetében levő dolgokat illeti. De még ekkor is iszonyodott a világűrtől, egyszerűen nem tudtam rávenni, hogy jöjjön el velem egy kicsit űr-zenét hallgatni – de nem, és nem akart! Azt állította, hogy tudja, hogy a világűr néma, hideg és sötét, megtalálta egy fajtája-béli képeit és egy mozgóképsort is, ahol a holdra szálltak az övéi, furcsa öltözékben, és nem úgy mozogtak, ahogyan normális körülmények között egyébként. És ő attól is félt, egyszer megnézte, utána soha többet.
Egyszer aztán kijelentette, hogy szeretné, ha lenne még egy valaki vele az övéiből, de én nem akartam rajta senkivel sem osztozni. Már működött bennem az én, azt akartam, hogy csak velem legyen. De aztán annyira ragaszkodott hozzá, hogy végül megígértem neki, hogy létrehozok még egyet. Nem tehettem róla, hogy nem sikerült! Megpróbáltam többször is, de többé nem ment, nem tudom, miért. Akkor újra eszembe jutott az Alkotó, aki azt mondta, hogy keservesen meg fogom bánni, hogy nem fogadtam neki szót, s életre keltettem egyet ebből a lényből.
Mindent megpróbáltam, hogy jól érezze magát a bolygóján, de évről évre boldogtalanabb lett, és barátságtalanabb. Egyszer azt kiáltotta nekem, hogy bár soha se jött volna a világra, értelmetlen így élnie. Egyre többször nézte a képeket, és a mozgóképeket is, és sokszor nedvedzett, ő azt mondta, sír. És azt is, hogy magányos. Ezzel nem tudtam mit kezdeni, egyszerűen nem tudtam rá megoldást. Arra is gondoltam, hogy szólok az Alkotónak, de mégse tettem meg, valamiért nem éreztem jónak, valami bennem azt mondta, ne tegyem. Pedig ha akkor nem hallgatok erre a kis belső hangocskára, talán minden másképpen alakul, de olyan makacs, és önző voltam, és annyira nem tudtam az ő fejével gondolkodni, lelkével azonosulni, hogy végül – bár akaratomon kívül -, de elpusztítottam.
Aznap, amikor rosszul lett, össze-visszabeszélt, fehér színű idegent emlegetett, aki úgy néz ki, mint ő, feléje int és hívja őt.
Mielőtt meghalt, pillanatra rám mosolygott, és azt mondta, köszönöm.
Azóta egyedül keringek az űrben, és amikor rá gondolok, elfog valami furcsa érzés – ha lenne szemem, és könnyeim és képes lennék rá, sírnék. Többé nem megyek a Kék-bolygó felé, még a környékét is elkerülöm.
Azóta sok-sok bolygót és teremtményt láttam, de többé egyet sem, mely elpusztította volna önmagát az otthonával együtt.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése