az ablakokra jég fagyott,
s hidegen borzongva is kéken
bámultak a csillagok
Tavaszra már látni kezdtem,
anyám hajolt fölém, és ringatott,
a kiságyból barna szempár nézett
vissza rám, és kacagva biztatott.
A nyári napsugár az égen
felhők mögül figyelt, így altatott,
s a zöld rét idelenn a földön
ölembe száz virágot hullatott.
Lombhulláskor kezdtem járni
-a tudás lépcsőjét, tizenhatot,
s fölérve kezdtem csak látni
nincs vége még, csak megkopott.
Az út felét most egyedül járom,
a biztató kéz már elhagyott,
s velem az út fehér szalagja
hulló pelyhek közt kanyarog.
Köd foszlik, és rügy, ha pattan,
leple alól feslik már a kikelet,
s az orgonaillatú szélben
egy hang szólít és elvezet.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése