Éget a sebem, de a testem karctalan.
Lelnék hont hontalanként
Más hazában, s ott teremnék
Minden szavában; Lennék lomha
Lázas egyveleg, ki testben,
S lélekben egy veled.
Távoli tájakon száguld
A képzelet, akárhol jár
Mindig csak képzeleg.
Képzelem itt a világot,
Színes mezőkön nyíló virágot.
A lelkem bár tovaszáll,
De összeköt még egy szál
Otthagyott testemmel,
Ez a kulcs a földi élettel.
Burokba rekesztett énem,
Magam magja marad,
Csak nehogy elejtsd,
Mert belőle nyílik a Nefelejcs.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése