Énünk belső kabátzsebébe

Az élet kétségek játéka
Élmények árnyéka
Szeretők az árnyékban
Gyilkosok a játékban
A test Égi fény-hordó
Poros régi fémhordó
Kiszáradt halfejek
Mint híres emberek
Keresi egyre csak mutat
Romlásba vezető utat
Mind csak szellemképek
Egykor volt szépremények
Komisz könnyű könnyek
Helyett sivár tekintetek
A halál mint megvetett ágy
Vagy forró vízzel teli kád
Elernyed a test a kádban
Újraéled a lelked az ágyban.

Álmok

Enigma

Kamrák s pitvarok lágy zenéje,
közelebb hajolva érzed,
hogy pulzál lassan, dobol,
majd kirobban, hogy megértsed.
Kamrák s pitvarok közt lüktet az élet,
valamit itt felejtett, itt hagyott a végzet.
Kamrák s pitvarok suttogják az érvet,
hogy érted élve égek!

Ujja szelíden simogat,
szótlansága sebemre gyógyír.
S hangja, szférák harangja,
szólít, merre menjek (fentebb).
Mellkasán nyitott ablak,
tág szobája szirmokkal tele,
illata gyorsan bódít,
tekintete jungi mese.
Lelke terített kerekasztal,
hol mindennek van helye!

Álmok

Vágyakkal teleszőtt párnán

Szellemekkel suhanó,

Zuhanásba merülő

Zavart-lihegős mondatok.

Vágyakkal teleszőtt párnán

Porfelhőket pöfögő

Helyben-száguldó szívvonatok.

Vágyakkal teleszőtt párnán

Karjaid közt elterülő

Kéjes-kacér gondolatok.

Vágyakkal teleszőtt párnán

Önmagunkat kereső,

Lélekben egyesülő

Asztrál kapcsolatok.

Párduc vadászat

Bíbor hegyek, harci mámor,
festett arcok, vadásztábor…
éles dárdák, tompa agyak,
ködben úszó lélekszavak:
„A szellemhez fel nem érő
kapaszkodás, testben élő
ösztön, a ragaszkodás.”

Űzve, a jövőbe hajtva
folyik az éji hajsza.
Ág reccsen, kéz mozdul,
s a sötétség megmordul:
„Az elmeképzetek, mint ártó
folyamat, összeszorulnak,
s elzárják az életfolyamot.”

Kénszínű láng rebben
a túlvilági szemekben.
Már nem rejti az éjszaka,
s halkul a vér szava:
„Ne lármázz vadász,
nem értem mit
suttog a kaszás.”

Magam magja

Lebeg a lelkem, nyomtalan.
Éget a sebem, de a testem karctalan.
Lelnék hont hontalanként
Más hazában, s ott teremnék
Minden szavában; Lennék lomha
Lázas egyveleg, ki testben,
S lélekben egy veled.

Távoli tájakon száguld
A képzelet, akárhol jár
Mindig csak képzeleg.
Képzelem itt a világot,
Színes mezőkön nyíló virágot.

A lelkem bár tovaszáll,
De összeköt még egy szál
Otthagyott testemmel,
Ez a kulcs a földi élettel.
Burokba rekesztett énem,
Magam magja marad,
Csak nehogy elejtsd,
Mert belőle nyílik a Nefelejcs.

Világlélek

Lágyan ring egy háló,
Melyről lemálló energia képletek
Megmártóznak az anyagban.
Testet mímelve az agyban.
A forrástól nem megfosztva,
Inkább megosztva bolyongnak.

Bolygónk, mit vonzás és taszítás
Egyensúlya kerget, megtelhet.
S hol szívbe zárt
Lelkünk kering, megint.
Ott légy ember,
Hol az idő ámít, számít,
Egységbe olvad a tapasztalat,
Miként a seb a tapasz alatt.
A szellem irányít fentről,
S nem a ráció bentről.
Meghalunk, s a stációk
Csak úgy szaladnak, haladnak.
Befelé húz az örvény,
Megvilágosít a törvény.

Megfeszül, visszaránt a háló,
S helyreáll energia mérleged.
Rabok maradnak az anyagban,
Kik bezárkóznak az agyban.
A tudástól csendesen szólva,
Maradj meg bolondnak.

A magányos szeretet

A szeretet a háborúban is békére lel
A magány számára kibontakozás
A könnyeit megérti, s
A félelmeit is csak félti.

A szeretet a borúban is derűre kel
A halál fájához virágot ás
A körmeit letépi, ha
Szeretteit baj éri.

A szeretet szomorúan egy szót ismétel:
Talán... talán; már más a felfogás!
Ha könyveit átnézik, ott
Van a félelmeibe rejtett virág.

Nékem a szív

Napjaim vele teltek meg,
Éreztette illatát a jóság, s
Közelebb hajoltak hozzám a fák,
Egy mosolyban ott volt a valóság.
Megérintett a remény mikor

A szél felém fújta hangját,

Szavaiból áradt az erény.
Zene lett a lüktető zaj fejemben,
Így változtál meg szememben, s
Virággá vált az összes szemét.

A tollról

Tintába mártott törékeny késszelet,
monoton jegyzője az észnek.
Bárgyú bárdja vagy e lénynek;
Vágyaim dölyfös dugója, Te szelep.

Tintába rejtett fényes ékszerek
közt megbújó egyszerű érzelmek.
Hazug költője vagy a szépnek;
nálad szögletes a kör, s nem kerek.

Vagy ujjak közé korlátolt képzelet,
bölcs őrzője vagy a képnek;
hol nem vész el a részlet,
mit létrehozott az Isteni képzet.

Óda a szeméttelephez