Pusztuló világ

A napkorong ontja égető sugarait,
A sárga rózsa összehúzta szirmait,
A fóróságtól összebújnak a lombok,
Sóhajoktól szabdaltak a nappalok.

A pajkos porszemeket sodorja a szél,
Tölcsért formálva, imbolyogva útra kél,
Sivárrá válik a máskor virágdíszes táj,
Nap tüzétől szomjas az éhes birkanyáj.

Súlyos sebet kapott a földgolyó,
A tenger árad, apad a sok folyó.
Az ember nem gondol a holnapra,
Sem az életet rontó múló pillanatra..

A sorstól kap fájdalmas mattot,
Sivárság, üresség tölti be a napot,
Elrohannak mellette a hétköznapok,
Könnyesek az éjszakai gondolatok.

Nem lesz már semmi olyan, mint régen,
A fájdalomtól marad mindig ébren,
Az Élet tengerében nem csobban a vízcsepp,
Kapaszkodik álmaiba, arcán a könnycsepp.

Elsárgul a levél, pedig még csak nyár van,
A boldogság tovaszáll, az élet elsuhan,
Szomorúak a sóhajok, nincsen már holnap,
Rossz idők járnak a világ elfáradt.