de anyám szava gyógyír volt nekem,
ha megrekedt a szomorúság bennem,
és tanyát vert a kétség lelkemen.
Csak duruzsolta hálatelt imáját,
de kisgyermekként nem értettem még,
hogy könnyein át m’ért könyörgött mindig
összekulcsolt kézzel másokért?
Ha néha együtt várjuk még az estét,
és elfogom szelíd tekintetét,
csak lehajolok némán, szemlesütve,
hogy megcsókoljam ráncos, szép kezét.
S míg csendben kérem: áldja meg az ég,
fénykoszorút fon az éj fejére.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése