Az ajándék

A fiatalasszony gyermekkorában, boldogságban, szeretetben, elfogadásban élt, amit teljesen természetesnek vett, hiszen azt kapta mindig. A párja éppen ellenkezőleg, sokan voltak, mindig ítélkeztek felette, soha nem fogadták el úgy, ahogyan volt, senki sem szerette, legalábbis nem úgy tűnt. A két család minden tiltakozása ellenére, ők mégis egymásra találtak, egymásba szerettek, összeházasodtak. (ellentétek vonzzák egymást alapon…) A lány szülei gyakran mondogatták, hogy ez a pár nem neki való, nem illik hozzá, a fiú szülei szintén tiltakoztak, de ők senkire sem hallgattak.

A mindent és mindenkit elsöprő szerelem, és a hosszú harc után jöhettek a hétköznapok.

Kezdetben, amikor a hölgy ajándékot kapott, a férj soha nem mulasztotta el leszólni.

- Minek örülsz annyira, hisz az csak egy vacak szappan? – kérdezte lenézően.

A nő azért örült, mert szeretettel adták, szeretettel kapta, ezt nagyon jól tudta, és akkor nem számít a mi, sokkal fontosabb a hogyan, és a kitől, de ezt a férje sohasem értette meg, nem tudta elképzelni, mit érezhet ilyenkor a felesége. Számára évekig az ajándékozás csak nyűg volt, egy kellemetlen kötelesség, mindig azon mérgelődött, hogy már megint valakinek a valamije van, és az ismét pénzbe kerül. A feleségét sokszor megbántotta az ajándékkal, meg ezzel a hozzáállással. Nem tudtak megegyezni, hogyan tovább. Végül évek során odáig jutottak, hogy a férj már csak pénzt adott az asszonynak, kiszámolta, hogy ő ad egy bizonyos összeget, és majd ugyanannyiért kér valamit vissza, amikor neki lesz születésnapja, vagy valamilyen ünnepe. Azt hitte, így minden rendben van, ám az asszonyka nagyon megalázónak tartotta ezt a helyzetet, nem tudta, hogyan léphetne ki ebből a csapdából, hogy ne sértse meg a párját.

Közben a gyerekek nőttek, nődögéltek, már nekik sem felelt meg semmi. Előfordult, hogy pénzt kértek ajándékba. A feleség kérte a férjétől, legalább egymást ne ajándékozzák, mert ennek így semmi értelme, de a férj nem egyezett bele, mégiscsak ciki mások előtt, ha megkérdezik, hogy mit kapott az asszony.

Közeledett ismét az asszonyka születésnapja, következő hónapban lett volna a névnapja, azután meg már itt a karácsony. A párja évekkel ezelőtt többször elfeledkezett a névnapjáról, hiszen „olyan sűrűn követik egymást ezek a rémes ünnepek!”

- Neked már megint mid van éppen? - kérdezett rá mérgesen, amikor jöttek a rokonok köszönteni - A születésnapod most volt! – értetlenkedett.

Soha egy bók, egy kedves szó, egy ajándék, egy szál virág, egy csoki „csak úgy” nem volt. Az ajándékozást mindig egy szükséges rossznak, fölösleges pénzkidobásnak tartotta. Most azonban nem felejtette el, sőt! Előre gondolkodott, ezért a születésnap előtt odaadta a három alkalomra kiszámolt összeget.

- Itt a pénz! – nyitotta ki a tárcáját - Vegyél magadnak valamit, én úgysem tudom, mit szeretnél! – mondta.

- Nem, én így már nem akarom, soha többé! Különben is, még odébb van…– állt félre a nő tiltakozva.

- De! Tessék, itt a pénz! Nem baj, ha odébb van, vedd meg, és csomagold be magadnak!

- Nem, nem! Inkább nem kérek semmit, ha ennyi év után még mindig nem ismersz! Olyan jó lenne egyszer egy kis meglepetés…– sírta el magát.

- Meglepetés? Milyen gyerekes vagy! Gondolkodjál már egyszer felnőtt módon! Ha! Még, hogy meglepetés! Ki hallott már ilyet! – háborodott fel az ötleten.

- Rendben, akkor nem kérek semmit! Se meglepetést, se pénzt! – döntött a nő egészen határozottan.

- Persze! Aztán meg panaszkodsz, hogy tőlem nem kaptál semmit!

- Nem, nem!

- Majd bömbölve mész a kolléganőidhez, a barátaidhoz, és az anyádhoz!

- Nem, nem fogok, senkinek sem mondom, hidd el… - törölte le a könnyeit.

- Hát az… azért mégsem úgy van… Hidd el, nem tudom, mi jó neked, na, vedd a pénzt, és nehogy azt mondd, hogy tőlem nem kaptál semmit! – azzal ledobta az asztalra és ment volna dolgára.

- És melyiket kapom a születésnapomra? – kérdezte a nő furcsa hangsúllyal a hangjában.

- Melyiket, Melyiket? Válaszd ki! Ott van, mind a három egyforma! – nézett felháborodottan a férje.

- Nem! Kérlek, ha már mást nem kapok, te válaszd ki! – követelte.

- Jó, ha ezt akarod! Tessék, ez a születésnapodra, ez a névnapodra, ez pedig itt karácsonyra! – helyezte el egyenként a pénzdarabokat az asztalon - Most már elégedett vagy? – kérdezte dühösen.

- Hát… - nézte a nő a pénzeket az asztalon, nem látott bennük se meglepetést, sem szeretetet, csak megaláztatást.

- Na, akkor ezt letudtuk, most már hagyjál békén, mert annyi dolgom van, azt sem tudom, merre fussak! – dohogta, és röptében bevágta az ajtót maga mögött.

Észre sem vette, hogy a felesége sírógörcsöt kapott, feldagadt a szeme az önsajnálattól, és a tehetetlen dühtől. Neki nem számítottak az érzelmek, a női könnyektől még idegesebb lett, nem bírta látni, ezért olyankor még gonoszabb lett, amivel még jobban megbántotta a feleségét, aki nem tudott kilépni a helyzetből. A nő a sűrű könnyei fátyolán át letekintett az asztalra dobott pénzdarabokra. Megtörölte a szemét, és belátta, ezért tényleg nem érdemes még sírnia sem, ettől aztán nem változik meg semmi. Elhatározta, az idén véget vet ennek a cirkusznak, és bebizonyítja a párjának, hogy a pénz nem ajándék, sőt, a gyerekeknek is.

Az anyukájától mindig azt hallotta, az ajándék nem a pénzről szól, nem arról, ki mennyi pénzt költ rá, ki mit visz, hanem arról, hogy szeretjük azt a valakit, akinek vesszük, tiszta szívvel, szeretettel adjuk! Ráadásul olyasmit igyekszünk keresni, vagy készíteni, aminek tudjuk, hogy örül, tehát kilessük a kívánságát, igyekszünk teljesíteni, várjuk az örömét, ezért sokkal jobb adni, mint kapni, mert az ajándékozott öröme nekünk, akik adtuk, még nagyobb örömet okoz. Nagyon fontos emellett a tapintat, ha mi a szeretett személytől véletlenül mégsem olyan ajándékot kapunk, aminek igazán örülünk, akkor sem sértjük meg azt, akitől kapjuk, mert tudjuk, hogy szeretettel adta. Nagyon sajnálta, hogy ő pont a saját családjában nem tudta mindezt megvalósítani. Sokszor beszélgetett erről a barátnőivel, akikkel megosztották egymással ebbéli tapasztalataikat. Amíg ott üldögélt a pénz fölött, átfutottak ezek a történetek az agyán:

1. Az ifjú férj a felségének egy olyan gyönyörű nyakéket vett, amilyet addig még nem láttak a környezetükben. A baráti, és rokoni társaság széles gyűrűje közepén az ifjú ara a nyakába akasztotta, és a férje felé fordult.

- Drága volt? Mennyibe került? – kérdezte vigyorogva.

- Hát… - lepődött meg a férj.

- Drága volt? – ismétlődött erőszakosabban a kérdés.

- Igen – jött a tétova válasz.

- Ajánlom is! Akkor jó! – elégedett meg a feleség. Majd széles mosollyal az arcán mutogatta a legújabb szerzeményét.

2. Egy hatéves kisfiúnak nem tudtak mit venni, mert már nem értékelt semmit! Térdig gázolt a játékhalmazokban, mindent összetört, a nagymamájától kapott Legot szétverte, - amit a mama a kisnyugdíjából összekuporgatva vett meg az egyetlen unokájának. - A legújabb elektronikus játékok, távirányítós autók, robotok hevertek összetörve szanaszét a földön, mert a gyereknek nem volt türelme normálisan bekapcsolni. A születésnapján több tízezer forintra rúgó bulit szerveztek neki, ahová meghívták az összes gazdag barátot. A többi családtag azon tűnődött, mit fog kapni ez a gyerek a 25. születésnapjára? Az anyja karácsony előtt mindenkinek a lelkére kötötte, inkább adják oda a pénzt, majd ő megveszi az ajándékot, amivel méltón a kisherceg elé lehet majd járulni…

3. Egy édesanya, aki kínkeservesen nevelte fel fiait a kevéske, fárasztó fizikai munkával megkeresett pénzéből. Mindig csak rájuk gondolt, mindent értük tett… Kitaníttatta őket, jó állást szereztek, majd amikor már jól kerestek, elfeledkeztek a régi, nyomorúságos időkről. Akárcsak az anyjukról, aki egy kisnyugdíjból tengődött, de sohasem kérdezték meg tőle, hogy szüksége van e valamire. Egyiknek olyan feleséget sikerült választani, aki lenézte az egész családot, és mindig kinevette a mamát a vacak ajándékaival együtt. A mama sokszor sírt, amikor nem látta senki…

4. Baráti és rokoni körben is felmerült már a kérdés: Mit lehet tenni, mit lehet venni a mai világban annak, akinek mindene megvan? Ha kozmetikai csomagot veszünk, lekiabálják, fúj, de büdös, ennek az illatát nem lehet kibírni, parfümöt nem lehet venni, ajándékcsomagot, melyben kávé, tea, csokoládé van, ciki venni, ruhát szintén, és az ilyen családoknak a könyv sem ajándék…

5. Amikor kicsi gyerekektől megkérdezzük, mit kaptak ajándékba? A válaszokon igencsak elcsodálkozhatunk! Már nincs a fa alatt labda, társasjáték, könyv, építőkocka, de van hifi torony, számítógép, házimozi, mobil telefon, Playstation, és egyéb hasonlók, míg vannak olyanok, akiknek még ajándék sem jut… és vannak ilyenek ma is…

„Ilyen elidegenedett, értéktelen világban élni? Inkább meghalni volna jó!”

Hősnőnk eme gondolatok után befejezte az elmélkedést, és óriási elhatározásra jutott, az idén bizonyít. Tervet szőtt, nagyon komoly tervet. A pénzt felvette az asztalról, eltette egy borítékba. A születésnapján a párja még megkérdezte, mit vett magának, mire azt felelte, még nem kapta meg, amit akart, ennyiben maradtak, a névnapon már említésre sem méltatták a dolgot.

Elérkezett a várva várt karácsony. Mindenki boldog belső izgalommal készülődött. Feldíszítették a fát együtt, ahogyan szokták, összegyűlt a család, közösen elköltötték a karácsonyi vacsorát, majd szokás szerint karácsonyi dallamokra kezdődhetett az ajándékozás. Először a gyerekek kapták meg, mint mindig. A nagydoboz mélyén, egy kicsi borítékban ott lapult a pénz…

- Ha! Na, mindegy… Csak ennyi? Mást nem is kapok? – lepődött meg a kicsi tovább kutatva.

- Nem elég az összeg? – kérdezte az anyja.

- De… az összeg pont megfelelő, csak… - tétovázott.

- Ezt kérted!

- Igen… ezt… - nézett körül csalódottan, de még reménykedve - Na, nem baj, akkor én majd veszek belőle számítógép alkatrészt – sóhajtotta, miután körülnézett ismét, és sehol sem talált nagy ajándékszatyrot, csupa különböző meglepetésekkel.

- ÓÓÓÓÓÓÓÓ! Pénz? – lepődött meg a nagyobbik - Hát, jó, majd akkor én is veszek belőle valamit… hm… - legyintett.

- Na, te jössz! – szólt a nő párjának, akinek a borítékja a fán lógott.

- Péééééénz????? – esett le az álla. Kivette, megnézte mennyi. Vissza akarta adni, de azon nyomban.

- Igen, pénz, ha csak azt értékelitek! – mondta a felesége diadalittasan.

- Nem kellett volna… ezt nem így szoktuk! Kati! Nem hiszem, nem hiszem… hogy normális vagy– nézett olyan szemekkel, amilyennel még sohasem.

- De velem igen, velem így szoktad! Nekem is ilyen, ha pénzt kapok tőled! – bólintott a nő.

- Hát… a pénz tényleg nem ajándék! – jegyezte meg a nagyobbik gyerek, majd csalódottan elvonult a szobájába.

- Elmaradt a meglepetés! – egészítette ki a kicsi, és ő is elment a szobájába.

- … hát, igen… - tette hozzá az apa, majd eltávozott a TV szobába.

Azokat a szemeket látni kellett volna! Mindenkinek leesett az álla, szótlan, döbbent csend követte az ajándékozást. Senki sem vette észre, hogy Kati semmit sem kapott. Az idén elmaradtak a csillogó szemek, elmaradt a bontogatás öröme, a rácsodálkozás. Az idén egy űr támadt, ledőlt egy fal, ami addig ott állt. Valami megváltozott…

A család szétszéledt, egyedül az anya maradt a fa alatt, aki elégedetten, bár kissé sajgó szívvel üldögélt ott. Sajgó szívvel, mert sajnálta, hogy elrontotta a karácsonyt, a meglepetést, folyton a döbbent pillantásokat látta maga előtt. A másik érzelem egy kis megelégedés volt, amivel nyugtázta, mennyire jól sikerült a terve. Erre nem gondolt, hogy ekkora hatása lesz. Kisvártatva a kisebbik gyerek odasomfordált hozzá, amikor meglátta, hogy egyedül üldögél.

- Anyuci! Láttad apu szemét? Láttad, mennyire meglepődött? – kérdezte.

- Igen, láttam! – mondta elégedetten bólintva.

- Pénzt még sohasem kapott! – folytatta.

- Bizony nem! Pedig nekem mindig azt adott! És tudod, milyen pénzt kapott most?

- Nem tudom… Milyet?

- Pont ugyanazt, amit nekem adott 3 hónappal ezelőtt karácsonyi ajándékra!

- Honnan tudtad, hogy ugyanaz?

- Eltettem egy borítékba!

- Nahát! Te, anyuci! Hogy te milyen vagy? És most jobban érzed magad? – firtatta.

- Sokkal jobban! – nyomta meg a sokkal szót.

- Tényleg nem ajándék a pénz! Nem tudtam örülni neki! Igazad volt! Elmaradt a bontogatás öröme! Elmaradt a meglepetés! Ettől még az is jobb, ha kérek valamit, és tudom, mit fogok kapni… – mondta.

- Én megmondtam! Sohasem hisztek nekem!

- Akkor most szólok, soha többé nem kérek pénzt, vagy ha igen, akkor csak a fele legyen pénz, a másik feléért meglepetést kérek, mint eddig! Bár nem is… inkább az egészből! Tudod, úgy, ahogy szoktad! És nem egy nagy ajándékot, hanem inkább sok kicsit, sokfélét, nagy zsákban, lehet ruha, kozmetikum, játék, CD, DVD, akármi… csoki, cukor, cipő, mit tudom én! Jó? – sorolta egyre hevesebben.

- Rendben! Értem! – mosolygott az anyja.

- Akkor most megyek számítógépezni, jó? Majd gyere be a szobámba, mutatok valamit! – mondta távozás közben.

- Jó, majd bemegyek! – bazsalygott a nő.

Nem sokkal ezután előkerült a nagyobbik gyerek. Nagyon érdekes, lapos pillantásokat vetett az anyjára, majd így szólt:

- Anyuci! Igazad van! A pénz tényleg nem ajándék! Láttad, apu mennyire meglepődött?

- Láttam… - somolygott az anya.

- Bevallom, nekem sem volt jó! Soha többé nem kérek pénzt! Nekem jöhet minden úgy, mint régen! Könyvek, CD, DVD, bármi, amiből szoktál csomagot készíteni! Nekem az nagyon megfelelt!

- Rendben van! – egyezett bele a nő.

Ezután bement a TV szobába a párjához, aki éppen egy filmet nézett. Szótlanul leült mellé, mintha érdekelné a film.

- Láttad a gyerekeket? – kezdte a beszélgetést a férj.

- Mit kellett volna látnom? – kérdezte ártatlanul.

- Hát a meglepődést az ajándékon!

- Ja! Azt láttam! Miért?

- Szerintem többé nem akarnak majd pénzt ajándékba! – folytatta.

- Szerintem sem! – mosolygott a nő magában, tudván, a férj sem szeretne többé ilyet!

Másnap meglátogatták a nagymamát, majd a rokonokat, még életükben nem örültek ennyire a kapott ajándékoknak, mint akkor!

Így történt, megesett, férj és feleség az eset óta többé nem ajándékozzák egymást…

AZ IGAZI AJÁNDÉK

A fiatal anya egyedül nevelte kisfiát, a kevéske pénzt nagyon be kellett osztania. Amikor fizetést kapott, mindig vett a fiúcskának valamilyen meglepetést, általában képregényt, mert azokat szerette olvasgatni. Ha elmentek együtt a boltba, megbeszélték, egy valamit választhat magának, krémtúrót, túró rúdit, vagy valami hasonlót, de csak egy darabot. A kisfiú megértő, és nagyon illedelmes volt. Tudta, hogy spórolni kell, be kell osztani mindent, így sohasem követelőzött. Különleges ünnep volt számára, ha képregényt és csokit, vagy krémtúrót is kapott egyszerre. Ilyenkor megmosta a kezét, és olvasás közben fogyasztotta el a finomságot, hogy halmozza az élvezeteket. Minden játékára nagyon vigyázott, de mindig is a könyvei voltak a legnagyobb kincsek. Az anyja büszkén ült a szülői értekezleteken, mert rendszerint megdicsérték a fiát, különösen az olvasás, és a helyesírása miatt, hiszen ma már nem divat olvasni, ezért általában nem is nagyon tudnak helyesen írni a gyerekek.

Amikor kibékültek a volt férjével, egy újabb gyermekkel pecsételték meg a kapcsolatot. A kicsi így már jobb körülmények közé született, igyekeztek bepótolni a hiányosságokat, és erőn felül mindent megadni a gyermekeknek. A nagyobbik attól tartott, az ő nevelésében elkövetett hibákból tanulva a kicsit tökéletesre nevelik, és őt fogják majd szeretni. Az élet azonban nem így működik! A szülők szeretik a gyermekeiket, és attól, mert született egy kisebb, még a nagyobbat nem felejtik el! Soha! Sőt az első élmény örökre meghatározó marad…

A kicsivel azonban nem lehetett ugyanazt elérni, amit a nagyobbikkal. Sohasem fogadott szót, rendetlenkedett, ha kérték, menjen oda, akkor elszaladt, mindig az ellenkezőjét tette, mint amit szerettek volna. Bár minden anyagi jót megkapott, soha semmit sem értékelt. Szeretett volna egy gördeszkát, amit az anyja a folyamatos könyörgések után nagy nehezen megvett neki, ám az első perctől kezdve legalább két napon keresztül sorolta a gördeszka hiányosságait, a gyártó hozzá nem értését, a rondaságát, a használhatatlanságát, és ez így volt minden ajándékkal! Nem tudták a rokonok, minek örülne, mert valójában semminek sem örült, semmi sem volt tökéletes. Térdig gázolt a játékhalmazban, mégsem tudott játszani. Nem érdekelték a könyvek, a zene, a mesék, a társasjátékok, az építőjátékok, egyszóval semmi sem érdekelte. Ha kapott valamit, szétszedte, azzal az indokkal, hogy nem jól van összerakva, aztán elhagyott belőle alkatrészeket, végül nem tudta összerakni, ki kellett dobni. Sőt! Nemcsak a saját játékait tette tönkre, hanem a nagyobbik gyermek féltve őrzött kincseit is. Az anya ezért sokat panaszkodott a nagyobbiknak a kicsire.

- Nézd meg! Mindent megvettem neki, amit kért, mindig rendes voltam vele, de ő soha semmit nem értékel, kikészít idegileg, szégyellek szülői értekezletre menni, mert mindig csak szidják a tanárok, sőt, engem hibáztatnak! Sajnálom, hogy neked, aki mindig jó gyerek voltál, nem tudtam annyi mindent megvenni, mint neki! – sírta el a bánatát.

- Tudod anyuci! Azok mind csak anyagi dolgok, nem számítanak! Ami számít, azt én megkaptam! Hidd el! Nagyon boldog gyermekkorom volt! Szeretetben éltem, és elfogadásban! Az mindennél többet ér! Minden földi, és anyagi kincsnél! A boldogság, a boldog gyermekkor, amely elkísér egész életemben! Én mindig erre fogok emlékezni, és ezt köszönöm neked! A legnagyobb ínségben is velünk volt a szeretet! Az az igazi ajándék! Más nem számít!

- De hiszen a kicsit is szeretem! – fakadt ki az anya.

- Hidd el anyuci! A régi idők mások voltak… most más a helyzet, nemcsak ketten vagytok…