Esztinek egy lánya és két fia született. A gyerkőcök folyton rivalizáltak egymással, bármit vitt haza, abból három egyformát kellett, mert különben kitört az égiháború.
A kis Eszti, a legidősebb gyerek kordában tartotta a két fiút, igyekezett úgy rendet tartani közöttük, hogy mindenkinek igazságos legyen, de legfőképp saját maga számára…
Történt egyszer, hogy Eszti egy gyönyörűséges bicskát látott meg az egyik bolt kirakatában. Minden sejtje megkívánta azt a szépséget, amit megpillantott benne. Ám az ára miatt nem tudott három egyformát megvenni, és önző sem akart lenni, hát úgy gondolta, hogy a férjének ajándékozza, így ő maga is bármikor gyönyörködhet benne.
Ezzel az elhatározással besétált az üzletbe és kért egy olyan bicskát, amilyet a kirakatban látott. Akkor derült ki, hogy összesen egy darab van készleten, amit az eladó kénytelen kelletlen kivett az ablakból.
„Ez így volt elrendelve, rám várt!” – gondolta nevetve.
Amint kezében tartotta az elbűvölő, ezüstfényben csillogó rugós szerszámot, ismeretlen boldogság járta át a szívét. Megtapintotta a számára felismerhetetlen figurát az oldalán, nézegette csodálatosan csillogó rozsdamentes acél pengéjét. Alig várta, hogy hazaérjen és örömet szerezzen vele drága párjának.
– Nézd csak, mit hoztam neked! – ujjongott, amikor elővette a kis dobozt.
– Mit? – kérdezte János.
– Kukkants bele! – adta át.
– Jaj, drágám! Köszönöm! Ez csodálatos! – lepődött meg a férfi.
– És nekünk mit hoztál? – állt elé vádlón a kis Eszti.
– Nektek is hoztam valamit! – kotort bele a táskájába és elővette a három kis csokit.
– Szóval mi csak egy csokit kapunk, amíg apu ajándékot?
– Kicsikéim, apátok a férfi, ez neki való ajándék! Kés, villa, olló nem gyerek kezébe való!
– Anya, ezt nem mondod komolyan, ugye? Én már felnőtt vagyok! 15 éves, Jani is kilenc, Dani pedig 7! Mi is tudunk bánni a késsel!
– Ti minden nap kaptok valamit, apátoknak meg jól jön ez a bicska, amikor eszik a munkahelyén. Összehajtható, kicsi, könnyen szállítható és jó éles!
– Amellett, hogy gyönyörű! És vedd tudomásul, hogy én most nagyon megsértődtem! – duzzogott Eszti, háztat fordított, karba fonta a kezét és sírva fakadt.
– Kislányom, értsd meg… - kezdte az anyja.
Ám Eszti hatalmas hisztibe kezdett, bömbölt és toporzékolt. – Mindig ilyen bicskára vágytam! Ez a bicska kell nekem!
– Majd veszek neked is, ha látok ilyet! – ígérte az édesanyja. – De nekem nem másik ilyen kell, hanem ez! – zokogta.
– Ezt apád kapta…
– Hadd nézzem… - nyújtotta érte a kezét szenvedő arccal.
Az édesapja átadta neki, Eszti pedig olyan jelenetet rendezett, mint addig soha. A szíve szakadt meg a kerámia betétes gyönyörű mintás bicskáért. Simogatta, puszit adott neki, szívére tette.
– Én is! – kérte a kis Jani.
– Nem adom, ez az enyém! – fordult el az öccsétől.
– A bicska nem lányoknak való! – mondta Janika.
– De ez a bicska igen! Apa, ugye nem haragszol, ha nem adom vissza?
– Jól van, ha annyira akarod… - nézte a reakciót az apja, aki sosem tudott ellenállni egyetlen lánya kérésének.
– De apa! Én szeretném, én vagyok a fiad! – kérte Janika.
– Én is bicskát akarok! – sírt a kicsi Dani.
- Ha nem hagyjátok abba, elveszem, és csak az enyém lesz!
– Anya, minek neked bicska? – kérdezte Esztike.
– Annak, aminek neked! Add ide és vége a vitának, akkor nem lesz senkié!
Kisebb huzavona után sikerült megkaparintania a bicskát, azonnal elvonult vele a szobába, hogy jól eldugja a vitatkozó gyerekek elől. A párját is leszidta, amiért nem tudott rendet tenni, és megvédeni a tulajdonát.
– Nevetséges vagy! Micsoda vajszíved van! Nem kell mindent odaadni a lánynak! Ezt a bicskát neked vettem!
– Most már mindegy, a tiéd! Nekem ne add oda, mert Esztike úgyis megszerzi tőlem!
– Hát én még ilyet nem láttam! Minek is vettem meg ezt a bicskát? – mérgelődött, és jobb híján az ágyneműtartóba rejtette, ahol több hasonló tárgy is lapult.
A vita így elsimult, és a napok múlásával a bicska lassacskán feledésbe merült. Esztinek azonban eszébe jutott, hogy a lánya túlságosan is csendben van, nem szokta ilyen egyszerűen feladni, ha valamit meg akar szerezni. Megnézte hát az ágyneműtartót és meg sem lepődött, hogy nem volt benne. Azonnal átrohant a lány szobájába, de ott sem találta. Amikor hazaért az iskolából, az volt az első kérdése, hol van.
– Hová dugtad a bicskát?
– Megmondtam, hogy az enyém! Megkerestem és nálam van!
– Hogy merészelted elvenni?
– Apa nekem adta, tehát te vetted el tőlem, nem én tőled!
– Kislányom, ezt nem illik így megoldani! Kérlek, add vissza, és majd alkalomadtán megbeszélhetjük… - kérte.
– Nem!
– Kérlek…
- Na, jó, de csak azért, mert olyan szépen kéred és tudom, hogy az enyém, tehát, amikor erre rájössz, úgyis vissza fogod adni!
– Köszönöm, kicsim… tudtam, hogy értelmes kislány vagy!
– Hát persze! – düllesztette ki a mellét, miközben arra gondolt:
„Akárhányszor elveheted tőle, úgyis mindig megtalálom és visszaszerzem, ami az enyém!”
Azzal bement a szobájába és a dugi helyén keresni kezdte.
– Nincs itt! – visította, majd dúvadként feltépte az ajtót, kirohant a konyhába – Te vetted el?
– Én? – lepődött meg az anyja.
– Biztos nem te voltál?
– Nem!
– Akkor az a szemét Jani volt megint! Folyton ellopkodja tőlem, nem győzöm visszaszerezni és újabb dugi helyeket keresni neki!
– Mi értelme van valamit birtokolni, ha dugdosni kell, és sosem láthatod? – kérdezte az anyja.
– Akkor neked miért kell? – dühöngött a lány berontva a fiúk szobájába.
– Én már megbántam, hogy megvettem… sosem gondoltam, hogy ilyen vitát vált ki! Miféle testvéri szeretet az ilyen?
– Testvéri? Testvér az, aki lop tőlem? – kiáltotta ki, miközben lázasan kutatott.
– Egy nyavalyás kés miatt… - sajnálkozott az anya.
– Nem a kés miatt, a tény miatt, amiért lop tőlem az öcsém! – És te hogyan jutottál hozzá?
– Én nem úgy, én csak visszavettem, ami amúgy is az enyém volt! Hova a fenébe tudta eldugni? Csak nem vitte magával? Még a végén ellopják tőle! Az én gyönyörű bicskámat!
–Ne túrd fel az egész szobát, mert te fogod rendbe tenni! Mindjárt hazajönnek és megkérdezzük tőle!
– Nincs más hátra!
Eszti legszívesebben megfojtotta volna az öccsét, de az édesanyja előtt nem merte elmondani, mert félt, hogy ismét a szeretetről kezd el beszélni neki.
„Sosem értettem, mit szeret azon a két utálatos fiún, miért nem csak engem szeret?” – fortyogott magában.
Elhatározta, ha kiderül, hogy megint Jani volt, akkor majd nagyon megveri, amikor a szülők nem látják, és olyan fenyegetést zúdít a nyakába, hogy többé ne merje ezt megtenni. Tehetetlenségébe tanulni sem tudott, tűkön ülve várta haza a két fiút.
– Hol vannak már ilyen sokáig?
– Jani elkísérte Danikát edzésre!
– Miért kell kísérgetni! Felnőtt ember!
– Hahaha! – nevetett fel az anyja – Szép is lenne, ha már hétévesen felnőtt emberek lennénk!
– Gőzöm sincs, miért dédelgeted annyira a fiaidat!
– A fiaim a te testvéreid, és a család egy fantasztikus csoda!
– Hát nem tudom, én csak a folytonos vitákat látom!
– Amit legtöbbször te kezdesz…
- Én? Én nem! – kiáltotta magából kikelve.
– Kislányom, tudod, én is elveszítettem a szüleimet, sajnos már egyik sem él, és most kire támaszkodhatom? A bátyámra és a nővéremre! Mi együtt vagyunk, bármikor számíthatunk egymásra!
– Az más! Keresztanyát és Bandi bátyát én is szeretem!
– Nem más! Ti is olyanok vagytok egymásnak, mint mi, vagy én Bandinak és Katinak! Megérthetnéd végre, hiszen maholnap családot alapítasz, gyerekeid lesznek, akiket nem mindegy, mire tanítasz! Fogadd el a testvéreid, és szeresd őket, feltétel nélkül!
– Feltétel nélkül, De amikor mindig borsot törnek az orrom alá?
- Azt csak te látod úgy! Hidd el, ők nagyon szeretnek téged!
– Igen? Honnan tudod?
– Érzem…
- Jó, megígérem, hogy egy kicsit elfogadóbb leszek, de a feltétel nélkül még nem biztos…
- Köszönöm! – adott neki egy puszit.
– Akkor megígéred, hogy engem szeretsz jobban, hiszen én vagyok az egyetlen lányod!
– Egyformán szeretlek benneteket!
– Csakhogy én nem szeretek osztozni!
– Pedig pont a szeretet olyan, hogy minél többet adsz belőle, annál többet kapsz vissza!
– Én ezt nem értem…
- Majd fogod!
– Na, hallom, jönnek, akkor most kitekerem a Jani nyakát, ha nála van megint a késem! El tudod képzelni, hányszor lopta már el tőlem?
Mielőtt azonban válaszolhatott volna, dúvadként tépte fel a bejárati ajtót és megfogta az éppen belépő öccse torkát.
– Azonnal add vissza a bicskát, és ha még egyszer ellopod, esküszöm, kitaposom a beled! – fojtogatta.
– A mindenit Esztike! Azonnal engedd el, mit képzelsz magadról?
- Na, eddig tartott az a nagy feltétel nélküli szeretet? Azt nem értem, mit tettek jobban a fiúk, hogy őket jobban szereted? – nézett rá Eszti, amikor az anyja lefejtette az ujjait a fiú nyakáról.
– Kislányom, most már mérges vagyok! Szégyelld magad, szegény kisfiam! – ölelte át Janikát.
– És meg sem kérdezed tőle, hol a bicska?
– Most maradj csendben, amíg elcsitul a lelkem!
– Hol a francban van az a bicska? – sikította Eszti.
– Kisfiam, te vetted el a nővéredtől? – nézett a fiú szemébe az édesanyja.
– Igen… - vallotta.
– Miért?
– Mert nekem is tetszik!
– Szeretném elkérni…
- Hozom… - indult el a szoba felé.
Kisvártatva kijött ártatlan arccal, és széttárta a kajait.
– Nincs ott, ahová dugtam! – jelentette.
– Akkor hová tűnt? Te loptad el, te vagy érte a felelős, és ha azonnal nem keríted elő, széttéplek!
– Majd veszek másikat… - suttogta lesütött szemekkel.
– Csakhogy az nem pótolja ezt a bicskát! És nekem nem egy másik kell, se nem egy ugyanolyan, hanem pontosan az a bicska!
– Kislányom, hagyjuk már azt a nyavalyás bicskát! Ekkora cirkuszt egy vacak tárgyért! – mérgelődött az anyja.
– A föld nem nyelhette el, lennie kell valahol! – dobbantott tehetetlen dühében felpaprikásodva, annyira belevörösödött, hogy az erek még a nyakán is kidagadtak.
Ekkor érkezett haza az apa.
– Mi történt már megint? Az utcán hallani!
– Eltűnt a bicska! – fortyogott Esztike.
– Hűha! Azt hittem, már valami komoly!
– Ez neked nem elég komoly? Tolvaj van a házban!
– Kislányom, elég fáradt vagyok, most nincs kedvem ilyen butaságokból problémát gyártani! Felejtsük el, majd előkerül!
– Nem, én most azonnal akarom! Különben tényleg olyat teszek, amit eddig soha! – dühöngött Esztike.
– Itt van nálam… - húzta elő a zsebéből Danika.
– Azonnal add ide! – azzal kikapta a kezéből – Szóval te voltál, te kis tolvaj! Meg ne tudjam, hogy még egyszer ellopod! – marta el és elrohant a szerzeményével.
– Sajnálatos… - sóhajtott az apa.
– Bizony, az… de majd csak megunják, ha még egyszer a kezem ügyébe kerül, bedobom a kútba! – döntött az anya.
– Szomorú… testvérháború egy vacak bicskáért…
Az évek során ez így folytatódott tovább. A kis bicska körbejárt a három gyerek között, kinek-kinek mikor jutott eszébe, akkor keresni kezdte, és mindig a másiknál találták meg.
A kis Eszti tizennyolc évesen megismerkedett egy fiatal fiúval, akit Ádámnak neveztek. Egyik látogatása alkalmával ismét kitört a vita a bicska miatt a két fiú között. Akkor Eszti odament és elvette tőlük, majd bevonult vele a szobájába, mondván az az ő tulajdona. Ádám értetlen pillantásaira elmesélte, hogy hány éve tart a vita a tulajdonjogért. A fiú óriásit nevetett a dolgon, majd a kezébe vette.
– Ez nem semmi, megértem a fiúkat! Minek neked lány létedre bicska?
– Csak!
– Aha! Értem én, csak, szóval van egy ötletem, add nekem és megszűnik a vita a testvérek között!
– Hova gondolsz? Azt nem lehet!
– Miért?
– Mert az eny… illetve a miénk ez a bicska!
– Szóval irigy vagy?
- Nem, de akkor sem adhatom oda! A kés elvágja a barátságot!
– És a testvériséget?
– Azt is, látod, mit művelt velünk? Szóval átok ül rajta, tehát éppen neked nem adom oda! Soha! Megérted?
– Hát… meg…
- Jó, akkor most úgy eldugom, hogy soha többé ne találja meg a két öcskös… - felelte és felemelte a szőnyeget, majd a körülbelüli közepénél felszedte a már megkezdett parkettadarabot, alátette a bicskát és visszaigazította.
– Ez nem semmi! Nem félsz, hogy én tudom, hol van és elárulom a sógorjelölteknek?
– Akkor áruló lennél és kitagadnálak!
– Veszélyes vagy!
– Mint egy tigris! – nevette Eszti és ennek igazolására ráugrott a fiúra, aki elterült az ágyon a hirtelen támadástól.
Az események attól a naptól felgyorsultak az életükben. Ádám nemsokára megkérte a lány kezét és a tizenkilencedik születésnapján feleségül vette.
Más lehetőségük nem lévén, Eszti szobájában kezdték meg az önálló életüket. Minden felhőtlenül boldognak tűnt, senki sem emlékezett már a bicskára…
Két hónap múlva Esztike áldott állapotba került, és azon a napon, amikor kiderült, megjött a férje sorkatonai behívója. A család hangosan zokogott…
Este végtelenül szenvedtek, szótlanul, már könnyek nélkül feküdtek az ágyon, nem tudtak elaludni, féltek. Féltek attól, mi vár rájuk… Ádám sajnálta, hogy a legszentebb pillanatokban egyedül kell hagynia újdonsült családját. Eszti félt az egyedülléttől, és attól, hogy a gyerek meg sem fogja ismerni az apját, mire az másfél év múlva leszerel.
„Ez rossz ómen!” – hajtogatta.
Hatalmas pocakja lett, mire elérkezett a bevonulás időpontja.
– Sajnálom, hogy nem lehetek veled! – ölelte szorosan Ádám. – Hát még én… egy asszony legnagyobb támasza a párja, akire nagy szükség lenne a legintimebb pillanatokban, amikor a közös baba érkezik!
– Drágám… adj valamit, ami a legszentebb neked, hadd legyen velem minden pillanatban, amire ha ránézek, tudom, hogy velem vagy!
– Nincs nekem olyanom… a szívem-lelkem nem elég? - szipogott a nő.
– Nézd, én neked adom a kulcstartómat, amit szegény apámtól kaptam az ötödik születésnapomra, azóta mindig velem van… sohasem tettem sehová… ha veled lesz, tudom, hogy veled vagyok! Apám már tíz éve nem él… de tudom, hogy benne van belőle is egy darab… segít vigyázni rátok…
Adott egy puszit a nőnek és megsimogatta a pocakját.
– Jut eszembe, ilyesmi nekem is van, a bicska! – oda is rohant a parkettához, felemelte és ott volt a bicska.
– Komolyan nekem adod?
– Igen, amíg ez veled lesz, én is veled leszek!
– Köszönöm…
Nehéz volt a búcsú, de menni kellett…
Két hónap múlva szombat délelőtt tíz órára tűzték ki a katonai eskütétel időpontját. Eszti nagyon izgult, hogy ott tudjon lenni, hiszen utána hazajöhetett a párja, aki nélkül alig bírta ki azt a két hónapot. Érdekes módon a szülés időpontja is három nappal azután volt kiírva, ezért külön örült, hogy a párja az első napokban vele lehet. Péntek este még minden rendben volt, készült a család a hosszú útra, a két öccse és a szülők közösen indultak volna a hajnali legelső vonattal, hogy tízre éppen csak odaérjenek. Éjfélkor azonban Eszti hasa görcsbe rándult, és olyan fájások törtek rá, hogy mentőt kellett hívni, az édesanyja ment el vele. A többiek pedig fél négykor kimentek a vonathoz.
Pontban tíz órakor indult meg a szülés, és a kisfiú akkor érkezett a világra, amikor az apja letette az esküt. Az akkor kapott szabadságot azzal kellett töltenie, hogy a felségéhez és a kisfiához járkált be a kórházba, akit a kezében sem tarthatott, hiszen inkubátorban volt. Pechjére aznap kellett visszamennie, amikor kiengedték őket a kórházból.
A következő eltávozás több mint egy hónap múlva volt, akkor is a legtöbb idő az utazással ment el, alig ért haza, indulhatott is vissza.
Egy év után helyezték közelebb, ahonnan jó magaviseletéért többször hazamehetett.
Majdnem eltelt a másfél év, amikor egy napon Esztinek eszébe jutott a bicska.
– Megvan még a szépséges bicskám?
– Drágám… ne haragudj…
- Miért? Mit tettél vele? Eltörted?
– Nem… ellopták tőlem… még a régi helyen, ahol voltam, ott minden nap történtek lopások, tőlem is mindig lenyúlták a szíjakat, a kajámat, a pénzemet…
- Mondhatom, szépen vigyáztál a legféltettebb kincsre, amit neked adtam, és azzal önmagam egy darabkáját!
– Nem tehettem róla!
– Miért nem tartottad mindig magadnál?
– Féltem, hogy elveszítem…
- És most így jobb?
– Ne haragudj…
Aztán elérkezett a leszerelés időpontja, utána pedig a leszerelési buli, ahol Eszti és Ádám nagyon összevesztek. Végül a nő hozzávágta a kulcstartót, és elrohant.
Ádám hasztalan próbálta kiengesztelni…
Kapcsolatuk teljesen elmérgesedett, a következő vitánál a jegygyűrű repült, végül válásig fajult a dolog…
Amikor Eszti erről a szüleinek mesélt, így nyilatkozott:
- Látjátok, mennyire igazam volt? A kés éle elvágja a barátságot és a szerelmet!
– Vagy csak ti alakítottátok úgy, hogy igaz legyen a tétel… - dünnyögte az apja az orra alatt.
- Ha még egyszer kezdhetném, nem adnám neki oda a bicskát... - sóhajtotta Eszti az paja mondatát figyelmen kívül hagyva...
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése