Interpentele varázsa lassan alábbhagy lelkemben, mikor átgázolok a sárga levelek forgatagán. Magányos poszméhként vadászok a tagadás két legkellemesebb virágára, hogy porukat szállítsam egymáshoz, a határ széléhez, majd megpihenjek. Atyám pofonjának súlya még arcomon égeti bőröm, de nem panaszolom a levegőnek bánatom. A Holcsik folyó partján ülök. Az előbbi levelek, melyek mellett elhaladtam kéjesen táncolnak a szélben, földre taszított lélekként várják, hogy az enyészetté legyenek.
A Buhalla Művészeti Intézet kirakatánál állok, és nem visz a lábam befelé. Papírlapok a kezemben, izzadt kezemtől rojtosodnak. Félek. Nem merek beszélni annak a rengeteg árnyéknak odabent. Lelkem tükre a papírra vetett néhány sor, most kezem egyetlen mozdulatától a gravitáció kényszeres hatásának lesz kitéve. Hullik, hullik a levelekkel a semmibe, majd megpihen a talajon. Édesanyám nem érti mikor visszamegyek a gépmobilhoz, és arra kérem, hogy menjünk haza. Kislányom, mondja, majd elharapja a mondatot. Nem kéri, hogy tekerjek hazafelé, így hátra ülök. Ahogy teker hallom az anyósülés pedáljának nyikorgó forgását. Meg kéne olajozni a láncokat, amik hajtják a mobilt. Azt hiszem ma este megölöm magam.
A Gergely Ákos Múzeum mellett haladok el a Buhalla Művészeti Intézet felé. Lassan megy le a Nap. Csodás őszi nap. Nem messze az Endrész kórház. Egy régi szerelem bontakozott ki egy lánnyal ott, mikor be kellett feküdnöm pár napra. Nehezen nyelek, majd jobbra fordulok. Meglátok pár lapot a földön. Versek vannak írva rájuk. Fájnak. A BMI-ből kihallatszó taps átpréseli magát a szigetelésen és önfeledten suhan az ég felé. A boldog emberek like-olnak. A Szinay Balázs Könyvtár még nyitva. Ma megint meghalt két fiatal mikor szenet akartak lopni a vonatokról. Valaki azt mondta, hogy nemsokára a gépmobilokat gőz, a vonatokat pedig villanyáram hajtja majd. Nem hittem neki. A fejlődés távol áll attól a törekvéstől, hogy az ember elpusztítsa a társadalmát.
A Matyóház, mint valami kis epicentrum áll a házak között, üzletei zárva. Haladok a toronyház felé, vagy talán már a tetején vagyok. Alattam a mélybe csótányok hámréteg alatt. Kiabálnak. Ugorjak, vagy ne? Csak szenvedést okozok a lényemmel a jelennek. Jobb lesz a világnak nélkülem és jobb lesz nekem a világ nélkül. Csak azt akartam, hogy átölelj néha. De te már nem írsz nekem. Elmentél és magaddal vitted az utolsó dolgot, ami boldogságot adott. Az ajkaidat. A hangszálaidat. A kezed, és a lábat. A szemed- A leveleid az asztalom fiókjaiba könnyektől áznak minden éjjel, mikor remegő hanggal falom a tintát. Szeretlek és te elhagytál. Nincs miből élnem.
A DzsDzs könyvesbolt nem messze a könyvtártól. A kirakatban csupa ismeretlen cím. Üres vagyok. Saját magamat tettem üressé, mikor nem akartam, hogy fájjon… mikor fájdalmat okoztam magamnak. Mikor emlékeztem és nem akartam elfelejteni. Mikor sírtam és könnyebb lett. Apám azt mondta egy igazi férfi nem sír. Végigsimítok az arcomon. Újra és újra játszadozva a borostával. Aztán elindulok meghalni. A toronyház előtt tömeg. Fényképészek, újságírók, rendőrök. Egy lány a tetőn van, és le akar ugrani, mondja egy izgatott hang. Hányingerem van tőletek. Egy rendőrnek azt mondom, hogy a lány egy levelet hagyott az asztalán, hogy ide jön, és csak velem akar beszélni.
A fiú leül a tető szélére, jó messzire a lánytól. Köszön neki, de a lány nem köszön vissza. - Szép időnk van. - mondja a fiú, és egy cigerettát vesz elő, amit az apjától lopott. Két szál van benne. Az egyiket a lánynak adja. Leül mellé. A lány sír, azt mondja, hogy nem szereti senki. A fiú azt mondja, hogy ő szereti. És valóban így is gondolja. Nem akarja elmondani a lánynak, hogy miért jött. Azt mondja helyette, hogy éljen tovább. Hogy ostoba és nem tudhatja, hogy mit hoz a holnap. Hogy attól szép, hogy kiszámíthatatlan. Hiszen ők ketten is véletlenül találkoztak. Nem szabad feladnia, csak megtalálnia a célját. A bagó égeti a torkukat, és szédülni kezdenek tőle. A lány átöleli. A fiú ugyanígy tesz. A lenyugvó nap apró fehérséget szakít az elméjükbe. Havazik. A fiú le akart menni, de a lány maradni akart. Élvezni a pillanatot. A fiú egy papírlapot vesz elő, amit az utcán talált. Verseket olvas róla. A lány sír és megcsókolja. Még havazik. Minden elfehéredik körülöttük, de a pillanat megszakad. Ágyúk dörrennek a messzeségben. Az emberiség lárváiból pusztító gyilkológépek kelnek ki és szálnak a magasba. Bombák robbannak szerteszét szórva a dezoxiribonukleinsavat a őszi levelek között. Halott emberek fogják összeroncsolódott testüket. És Interpentele varázsa megszűnik.
Kirázom a könnyeket a szememből. Hideg van. Az órám számlapja március huszonegyedikét mutat, nyílván csak én beszélem be magamnak ennek a jelentőségét, de ez azt jelenti, hogy nemsokára hajnalodik. A Duna partján ülve gyorsan elrepült az idő. Összecsukom a gépet, és a táskába rakom, de elbénázom, így annak tartalma a kövekre esik. Papírok, amiket már elfelejtettem, amikre egy csodás napon verseket rajzolt egy nyomtató. Visszateszem a táskába a papír cd tokkal együtt, amin egy film van. Eszembe jut az a délelőtt, mikor megnéztük a filmet a moziban. De sebaj. Nyugodtan hagyom, hogy az emlékek pengéi az agyamból a szívemig mindent véresre kaparjanak. Elindulok a Szent Panteleon Kórház felé aztán, a Kortárs Művészeti Intézethez, ahol a verseket olvastam fel. Közben elmegyek az Intercisa Múzeum mellett, egyenesen a Tojásház irányába, de hogy egyébként merre azt nem tudom. Dunaújváros túl valódi. A vasútállomás peronján találom magam. Augusztus negyedike, hajnali négy óra húsz perc. A közeledő vonatot nézve magam előtt látom mit kell tennem. A vonat közeledik, én pedig izgatottságot érzek.
Pár perc múlva a vonat kigördült az állomásról. Én pedig rajta ülök.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése