Zalcmann a börtönlelkész

Csak „Vén csuhásnak”- szólították gondozottjai. Már nem volt fiatal, kövérkés és alacsony. Kopasz fején, mint hiányos glória díszelgett ősz haja.

Barna-kétes tisztaságú csuhája egy kötél övvel volt összefogva tölgyfa derekán, a rossz nyelvek szerint akasztófakötél volt.

Nyakában fából esztergált hosszú gyöngynyakláncon tetemes súlyú fémkereszt lógott. Bal kezében az elmaradhatatlan Biblia.

Ő volt Zalcmann atya a börtönlelkész.

Minden rab, régen és jól ismerte. Ezek a nagy idős elítéltek életfogytig tartó büntetéseikben felépítették saját beszűkült, eseménytelen világukat, aminek részévé vált az Atya.

Ha meghallották végigcsoszogni a visszhangos-vas körfolyosón, tudták-meghalt valaki. Zalcmann egy speciális akol birtokosa volt. Az épületnek egy bejárata, és egy kijárata volt, a kémény. Ebben voltak birkái, ez volt a nyáj.

Fiatal papként került ide-már nem emlékezett rá hány éve is lehetett-aztán megszokta. Idővel minden cselekedete, gondolata erre a kis területre koncentrálódtak. Itt élte életét.

Annyi volt a rabok és közte a különbség, hogy ő az épületben szabadon mozoghatott. Első éveiben többször fellázadt. Isten büntetésének érezte munkakörét, ma már el sem tudta képzelni, miért is menne ki a kapun. Kint nem ismert senkit, csak lődörgött volna az idegen utcákon-amihez nem volt kedve.

A börtönőrök jól ismerték, a rabokkal szinte baráti viszony alakult ki az évek folyamán. Többekkel tegező viszonyban is volt. Ez a hosszan tartó összezártság, ez a bensőséges együttélés kialakított egy szoros emberi kapcsolatot, amiben sajátos módon jelen volt a bajtársiasság és a szeretet.

Szombatonként misét tartott a kis kápolnában-sokan lejöttek- az öreg miatt.

Zalcmann sokat gondolkodott az elitélteken. Lassan és nagy odafigyelő türelemmel rétegeire bontotta az emberi lélek bonyolult rendszerét, kielemezte az elkövetett botlások hátterét, és okát. Kigyűjtötte az elvetemültnek bélyegzett ember kusza egójának torzulatlan részeit, amit még nem pusztítottak el a monoton börtönévek, a kilátástalanság. Hitte, ezekben a félrecsúszott emberekben is megvan a szeretet, az igény, hogy valakihez-valahova tartozzanak, létezik az a birtoklásvágy, hogy gondoskodhassanak valakiről, azt óvják, örömeiben osztozzanak. Minden megtalálható bennük ami mindenkiben megvan, csak náluk már torzult és tüskésen gátlásos lelki zavaraik miatt.

Mondhatni, érzelemviláguk megnyilvánulásait le kell „Emberi nyelvre”- fordítani.

Zalcmann ehhez igazán értett. Ezért tudott közte és köztük kiépülni egy keskeny és láthatatlan híd, amire mindkét félnek szüksége volt.

Bárkivel szívesen beszélgetett ,megértőn és türelmesen. Az Úr szolgálataiért megajándékozta a felismeréssel hogy mindenki egy egyszemélyes valóság, személyre szólóan kell megoldani mindennapjait. Az ember önmaga társa, környezete érintőlegesen képes csak jelen lenni életében, minden mérlegelés-döntés egyszemélyes kötelező, mint ahogy az ítélőszék elé is egyedül kell járulnia számot adva cselekedeteiről.

Ott már eltörpülnek földön véghezvitt dolgai, jelentéktelenné zsugorodnak fontosnak tartott elkövetései, ismeretlen szempontok alapján történik a megmérettetés, nem emberi logika ott a mérvadó.

A földi lét világában elkövetett bűnök értelemszerűen megtorlandók, de lehet, hogy akkor és ott olyan tettek számítanak súlyos bűnnek, amire itt oda sem figyelünk.

Ki tudja?

Zalcmannt egyik reggel kis szobájában holtan találták. Hátán feküdt, arcán békés nyugalom, derű pihent.

De valahogy a lelke ottmaradt. Sokan hallották alkonyat után csoszogó-halk lépteit, aki hallotta, megszállta lelkét valami emelkedettség.