Szállingózott a hó, s ez a szitálás párosult a maró, szinte csontig ható hideggel, ami kellő indok volt az embereknek, hogy akinek nincs sürgős missziója, az inkább otthonába zárkózzon, s átadja testét és elméjét a vasárnapi semmittevésnek, lévén a misének s istentiszteletnek már vége. Ám az Árpás téren, hol Felbágyadt nagy piaca állt, nagy volt a nyüzsgés még most is, kofák kínálták kipirult arccal, egyre fogyó hanggal portékájukat, ami kivétel nélkül a legjobb, páratlan árunak minősült, legalábbis mind az lett volna, ha a bizonygatás teszi az áru minőségét... A bérkocsisok sem tétlenkedtek, hírükhöz méltóan szórták szitkaikat, hol lovaikra, hol a járókelőkre, kik útjukba kerültek.
Ez a nagy forgatag előnyére vált azoknak, kik megélhetésüket nem túl törvényes úton biztosították. Ennek tudatában a karhatalom sem tétlenkedett persze, a félelmetes hírű csendőrök éberen őrködtek, szerves részét képezve a tömegnek.
Az egyik bérkocsiból elegáns ifjú lépett ki, sudár termetű, vékony és elegáns, mintha Ferenc József egyik kardjárul mintázták volna, arca méltóságot sugárzott, no meg azt is, hogy őt sem kíméli a hideg. Egy kisebb fekete bőrtáskát vitt finom szarvasbőr kesztyűbe bújtatott kezében, olyasfélét, amit neves doktorok is hurcolásznak magukkal a pácienseikhez. Miközben előre haladt, érdeklődve vizslatta az árusok standjait, s eközben hátulról meglökték cseppet, de nem vette rossz néven, mivel egy bocsánatkérést is hallott, no meg ilyen kavarodásban ki róhatná fel bárkinek is az ügyetlenségét? De nyugalma már nem állhatott vissza, mert kisvártatva három marcona csendőr lépett hozzá, és a középen álló, hadnagy szólította meg:
-Elnézést uram, de látom elvesztett valamit. Netán ezt a poggyászt?-emelte meg a fekete táskát. Az ifjú meredten nézett üres kezére, majd válaszolt:
-Ó igazán köszönöm! Hogy tűnhetett el?- tette fel a kérdést a herceg, miközben végigmérte a csendőrt. A hadnagy daliás termetű, szikáran vékony ember volt, ami arról tanúskodott, hogy jó erőben van az illető. Sötétkék egyenruhája kifogástalanul feszült testén, gombjai makulátlanul ragyogtak. Arcát pirosra csípte ugyan a fagy, bár ha fázott is, jelét nem adta. Komor arca katonaviselt emberről árulkodott, párás lehelete pedig füstfelhőként kavargott fényesre viaszozott, kackiás setétbarna bajsza körül. Bőre kissé nap-cserzett volt, szeme mélybarna, s feltehetőleg haja is ebben az árnyalatban játszott, ám ezt a föveg nem engedte látni.
-Sok az enyveskezű a vásárokon. Ajánlom uram, vigyázzon jobban értékeire.
-Esetleg meghálálhatnám valahogy? Taláry Pál herceg vagyok.
-Köszönöm excellenciás uram, nagyon megtisztelő az ajánlata, de a kötelességemet teljesítettem. Én Soós János Magyar Királyi Csendőr hadnagy vagyok.-mondta s elfogadta a herceg felé nyújtott jobbját.
-Esetleg elkísérhetjük valahova? A csendőrök látványa elveszi a latrok kedvét.
-Köszönöm szíves ajánlatát, de csak a Rózsa Szállóba tartok. Minden jót.
-Magának is excellenciás uram!-viszonozta János a köszönést, majd a két csendőrrel eltűnt a tömegben. A herceg még látta egy ideig a tömeg felett imbolyogni a fekete kakastollakat, amiket a fagyos szellő mozgatott. "Szerencse, hogy megvan a táska, de jobb lesz vigyázni a csendőrökkel" gondolta a herceg, miközben újabb kocsit bérelt.
-A Rózsa Szállóhoz!-vetette oda a kocsisnak, aki útnak is indult...
-Erre tessék excellenciás uram-szólt nyájasan az inas, aki a herceget kísérte a lakosztályába. Elfordította a kulcsokat a zárban, majd kitárta az ajtót, amin Taláry Pál be is lépett. Kellemes látvány fogadta odabenn. A szoba elegáns berendezése sötétbarna fából készült, pompás faragványokkal díszítve. A szőnyeg rőt, s az ablakok a főutcára néznek. Odakünn kocsik zörögnek a makadám úton és didergő emberek sietnek a dolgukra. A lakosztály kellemes meleg, dacára a nagy belmagasságnak, ami azt bizonyítja, hogy itt bizony nem spórolnak a fűtésen, a vendég rangjához mérten.
-Mondja a pincehelyiség, amit béreltem megvan?
-Természetesen főméltóságú uram. Kívánja, hogy megmutassam?
-Nem, köszönöm, csak a kulcsot kérem. A csomagjaim megérkeztek már?
-Nem főméltóságú uram. Parancsoljon, itt vannak a kulcsok. Óhajt bármi mást?-kérdezte az inas, miközben átnyújtott a kulcsokat.
-Nem köszönöm, ez minden. Távozhat.-felelt a herceg, majd az inas távozása után ő is elindult. "Ideje berendezkednem" gondolta, miközben már a pince felé tartott. Kinyitotta a vaskos akácfa ajtót, ami öreg létére nem nyikorgott, sőt frissen olajozták. A szoba kellemesen hűvös, ám levegője dohos. Taláry a kezében lévő petróleum lámpával világította meg a termet, majd a lámpát elhelyezte egy a falnak tolt masszív fa asztalon. A benti gyertyákat is meggyújtotta, majd körbepillantott. ...a helyiségben minden olyan, ahogy kértem, megvannak a szekrények és az asztalok, és itt az egyik utazóládám is... A szekrények ember magasságú elől üveges vitrinek voltak, szélességük pedig másfél férfi kar hosszát tették ki. A terem közepét pedig egy két méter hosszú, derékmagasságú robusztus tölgy asztal foglalta el. "Így ni. Minden a helyére került. A szikék, fogók jobb oldalt, középen pedig a chaemikáliák. Kezdődhet a vadászat."
Ez a nagy forgatag előnyére vált azoknak, kik megélhetésüket nem túl törvényes úton biztosították. Ennek tudatában a karhatalom sem tétlenkedett persze, a félelmetes hírű csendőrök éberen őrködtek, szerves részét képezve a tömegnek.
Az egyik bérkocsiból elegáns ifjú lépett ki, sudár termetű, vékony és elegáns, mintha Ferenc József egyik kardjárul mintázták volna, arca méltóságot sugárzott, no meg azt is, hogy őt sem kíméli a hideg. Egy kisebb fekete bőrtáskát vitt finom szarvasbőr kesztyűbe bújtatott kezében, olyasfélét, amit neves doktorok is hurcolásznak magukkal a pácienseikhez. Miközben előre haladt, érdeklődve vizslatta az árusok standjait, s eközben hátulról meglökték cseppet, de nem vette rossz néven, mivel egy bocsánatkérést is hallott, no meg ilyen kavarodásban ki róhatná fel bárkinek is az ügyetlenségét? De nyugalma már nem állhatott vissza, mert kisvártatva három marcona csendőr lépett hozzá, és a középen álló, hadnagy szólította meg:
-Elnézést uram, de látom elvesztett valamit. Netán ezt a poggyászt?-emelte meg a fekete táskát. Az ifjú meredten nézett üres kezére, majd válaszolt:
-Ó igazán köszönöm! Hogy tűnhetett el?- tette fel a kérdést a herceg, miközben végigmérte a csendőrt. A hadnagy daliás termetű, szikáran vékony ember volt, ami arról tanúskodott, hogy jó erőben van az illető. Sötétkék egyenruhája kifogástalanul feszült testén, gombjai makulátlanul ragyogtak. Arcát pirosra csípte ugyan a fagy, bár ha fázott is, jelét nem adta. Komor arca katonaviselt emberről árulkodott, párás lehelete pedig füstfelhőként kavargott fényesre viaszozott, kackiás setétbarna bajsza körül. Bőre kissé nap-cserzett volt, szeme mélybarna, s feltehetőleg haja is ebben az árnyalatban játszott, ám ezt a föveg nem engedte látni.
-Sok az enyveskezű a vásárokon. Ajánlom uram, vigyázzon jobban értékeire.
-Esetleg meghálálhatnám valahogy? Taláry Pál herceg vagyok.
-Köszönöm excellenciás uram, nagyon megtisztelő az ajánlata, de a kötelességemet teljesítettem. Én Soós János Magyar Királyi Csendőr hadnagy vagyok.-mondta s elfogadta a herceg felé nyújtott jobbját.
-Esetleg elkísérhetjük valahova? A csendőrök látványa elveszi a latrok kedvét.
-Köszönöm szíves ajánlatát, de csak a Rózsa Szállóba tartok. Minden jót.
-Magának is excellenciás uram!-viszonozta János a köszönést, majd a két csendőrrel eltűnt a tömegben. A herceg még látta egy ideig a tömeg felett imbolyogni a fekete kakastollakat, amiket a fagyos szellő mozgatott. "Szerencse, hogy megvan a táska, de jobb lesz vigyázni a csendőrökkel" gondolta a herceg, miközben újabb kocsit bérelt.
-A Rózsa Szállóhoz!-vetette oda a kocsisnak, aki útnak is indult...
-Erre tessék excellenciás uram-szólt nyájasan az inas, aki a herceget kísérte a lakosztályába. Elfordította a kulcsokat a zárban, majd kitárta az ajtót, amin Taláry Pál be is lépett. Kellemes látvány fogadta odabenn. A szoba elegáns berendezése sötétbarna fából készült, pompás faragványokkal díszítve. A szőnyeg rőt, s az ablakok a főutcára néznek. Odakünn kocsik zörögnek a makadám úton és didergő emberek sietnek a dolgukra. A lakosztály kellemes meleg, dacára a nagy belmagasságnak, ami azt bizonyítja, hogy itt bizony nem spórolnak a fűtésen, a vendég rangjához mérten.
-Mondja a pincehelyiség, amit béreltem megvan?
-Természetesen főméltóságú uram. Kívánja, hogy megmutassam?
-Nem, köszönöm, csak a kulcsot kérem. A csomagjaim megérkeztek már?
-Nem főméltóságú uram. Parancsoljon, itt vannak a kulcsok. Óhajt bármi mást?-kérdezte az inas, miközben átnyújtott a kulcsokat.
-Nem köszönöm, ez minden. Távozhat.-felelt a herceg, majd az inas távozása után ő is elindult. "Ideje berendezkednem" gondolta, miközben már a pince felé tartott. Kinyitotta a vaskos akácfa ajtót, ami öreg létére nem nyikorgott, sőt frissen olajozták. A szoba kellemesen hűvös, ám levegője dohos. Taláry a kezében lévő petróleum lámpával világította meg a termet, majd a lámpát elhelyezte egy a falnak tolt masszív fa asztalon. A benti gyertyákat is meggyújtotta, majd körbepillantott. ...a helyiségben minden olyan, ahogy kértem, megvannak a szekrények és az asztalok, és itt az egyik utazóládám is... A szekrények ember magasságú elől üveges vitrinek voltak, szélességük pedig másfél férfi kar hosszát tették ki. A terem közepét pedig egy két méter hosszú, derékmagasságú robusztus tölgy asztal foglalta el. "Így ni. Minden a helyére került. A szikék, fogók jobb oldalt, középen pedig a chaemikáliák. Kezdődhet a vadászat."
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése