Kábulat

Zsóka Marcival boldog házasságban éldegélt, nagy, nagy szeretetben nevelték egyetlen fiúkat, Norbit, aki kicsinek aranyos gyermek volt, szót fogadott, mindent úgy tett, ahogyan kérték tőle. Szerette a szüleit, az anyját egyenesen imádta. Nem volt első, és második dackorszak az életében, mint más gyermekeknek, így Zsóka nem tudta elképzelni, mások miért, vagy miről panaszkodnak annyit. Felhőtlen boldogságuknak tizenhat év után szakadt vége.

Norbi egyre többször járt baráti társaságokba, egyre jobban megváltozott a viselkedése. Zsóka többször beszélt vele, de a fia megnyugtatta, minden rendben van, a barátai nagyon rendesek, ebben a korban menni kell a fiatalnak, menni, menni, ismerkedni, csavarogni, ott aludni a barátainál, mindent ki kell próbálni! Zsóka beleegyezett, tudta, nem ülhet ekkora fiú nyakán, hadd menjen a barátaival szórakozni. Nem gondolt soha, semmi rosszra. Marcival azonban elmérgesedett a viszonyuk, többször kiabáltak, veszekedtek, sokszor Zsóka állt közéjük, nehogy tettlegességig fajuljon a dolog. Ilyenkor mindig sírt tehetetlenségében, nem értette, hogyan megy ez, hiszen minden férfi fiút akar, ha megkapja, akkor meg marakodnak, rivalizálnak, miért, miért van ez így? Kérdezgette önmagától. Norbi nem volt hajlandó beszélni a dologról, olyankor elment otthonról.

- Miért vagy ilyen a saját fiaddal? Hiszen olyan jó gyerek, mindig segít! Neked akar megfelelni! Tőled vár elismerést, dicséretet! – vádolta a férjét.

- Nem tudom, te hova tetted a szemed? Nem látod, mi folyik itt? Még hogy dicséretet! – kiabált felindultan Marci.

- Miért, mi folyik? Én csak két viaskodó kakast látok! – mondta könnyes szemekkel.

- Én jót akarok a fiadnak! Te nem látsz, azt hiszem!

- Hogyhogy a fiamnak? Mi lett a mi fiúnkkal? Ha probléma van vele, akkor csak az én fiam, ha meg ügyes, és megfelel a te elvárásaidnak, akkor a tiéd?

- Kígyót melengettél a szíveden! Én látom! Ezzel a gyerekkel van valami baj! – kiabált magából kikelve.

- Kamaszodik, keresi magát! –védte az anyja.

- Nem! Itt sokkal nagyobb baj van, de ne legyen igazam! – állította.

- Elmondanád nekem is? Csak tudnom kellene, ha már az anyja vagyok! – kérte.

- Kábítózik a gyerek!

- Micsoda? Megőrültél? Hogy mondhatsz ilyet? A saját fiadról! – visított fel fájdalmában.

- Látom a szemén…

- Én is látom a szemét, de nem látok benne semmi, semmi rosszat! Kamaszodik, érted! – védelmezte a gyermekét.

- Biztosan rossz társaságba keveredett, mondd, te tudod, hova járkál hétvégén?

- Igen, én tudom, a barátaihoz! Bociékhoz!

- Aha! Bociékhoz! És az mond is neked valamit? Ismered személyesen?

- Hát… nem… - tétovázott, tényleg, csak a fia elmondása alapján ismeri.

- Meg dohányzik is!

- Na, ne! Mit nem mondasz! Mit tudsz még kitalálni? – sírta el magát.

- Éreztem rajta a cigi szagot! Én azért szoktam le a dohányzásról, hogy ne károsítsam az ő egészségét, most meg rongálja saját magának! – dohogott Marci.

- Ez nem biztos, ne találj ki ilyeneket! Én is éreztem a múltkor a ruháján, azt mondta, a klubban nagy füst volt, ahol este szórakoztak, és átvette a ruha a szagot. Tudod, hogy van az…

- Na, jó higgyél csak a kisfiadnak! – korholta Marci, és távozott.

A kirohanásával a fülébe ültette ezzel a bogarat, beszélt Norbival, aki minden egyes vádat szépen megmagyarázott, így az anyja ismét megnyugodhatott, a kisfiának mindent elhitt, ismerte, nem tudott hazudni, olyankor fura arckifejezést öltött magára, így egyből rájött a turpisságra. Az iskolában készült róla egy fotó a barátaival, ahol egy cigi lógott ki a szájából. Erre is rákérdezett, Norbi kinevette, hiszen nem dohányzik, csak a kép kedvéért volt a szájában, mert az olyan vagány dolog.

Néhány napnyi csend után megismétlődtek a családi viták, amikor Marci elkapta Norbi nyakán a ruhát, és felkente vele a konyhaszekrényre. Zsóka megfogta a kezét, hogy lefejtse a fia nyakáról, de annyira erősen szorította, nem bírta felszedegetni az ujjait. Norbi arcába sziszegte az elvárásait, akinek egészen kitágultak a pupillái, az arca elsárgult, közelről látszott benne a gyűlölet, fújtatott, mint az apja, látszott, hogy vissza tudna ütni, de fegyelmezi magát. Mivel ezt a fegyelmet Marci is észrevette, elengedte a nyakán a ruhát, megpróbált lecsillapodni, a fiú pedig feldúltan a szobájába vonult. Zsóka tehetetlenségében már csak sírni tudott, nem tudta, hol keressen megoldást.

Pár hét múlva a stadionba vártak koncertezni egy világhírű death metál zenekart, akinek az énekese eszméletlenül nézett ki, rongyokban, zászlókban, szegecsekkel, fejtetőn kopaszon, kifestve, egészen felismerhetetlen volt, az életben az utcán biztosan senki nem ismerne rá. Zsóka ismerte képről, lemezről, plakátról, de csak azért, mert az egyetlen gyermeke kedvence volt, bár ő is szerette a zenéjüket, talán éppen az miatt. Norbi megvette a koncertjegyet… Felkészítette az anyját, most az egyszer borzalmas frizurát vágat magának, olyat, amilyen az énekesnek van, de nyugodjon meg, csak arra az egy alkalomra, utána kopasz lesz, majd kinő ismét a szép, fekete haja - úgyis mindig szeretette volna kipróbálni a kopaszságot is. Az anya beleegyezett, még azt gondolta, milyen rendes a gyereke, szól előre, felkészíti rá a családot. A koncert előtti napon elment fodrászhoz, Zsóka alig várta, hogy hazaérjen, és megpillanthassa gyermekét. Az apja éppen fürdött, amikor a fiú belépett az előszobába, ahonnan a fürdőszoba ajtaja nyílt, hallotta, hogy megjött.

- Szia, Anyuci! Felkészültél? – kérdezte.

- Mire? – kérdezett vissza, miközben adott két puszit neki.

- Hát, voltam a fodrásznál! – mutatott a fejére, amit egy fekete sapka takart.

- Akkor mutasd gyorsan! – kiáltotta, majd hirtelen mozdulattal lekapta a sapkát a fia fejéről.

Elállt a lélegzete, sokkot kapott. Meredten bámult a saját fiára, aki ott állt előtte a szörnyűséges frizurával, felismerhetetlenül.

- Mi történt? Mi van odakint, mi ez a csönd? – szólt ki az apa a fürdőszobából

- … - megpróbált kipréselni legalább egy szót magából, de nem jött ki hang a torkán.

- Mondd már! Zsóka, mi van? Mondd már! – sürgette.

- Anyuci! Én szóltam! Nyugodj meg! Csak holnap lesz még ilyen a fejem, csak egyetlen nap, aztán levágatom kopaszra, tudod, mondtam neked! – szólalt meg Norbi az anyja vállára téve a kezét.

- Öh… - nyögött Zsóka.

- Ne szórakozzatok velem, rögtön kész vagyok, de addig mondjatok már valamit! Hallom, hogy valami nem stimmel! – türelmetlenkedett Marci, miközben észveszejtő sebességgel törölközött, nagyon kíváncsi volt a fejleményekre.

- … borzalmas… szörnyű, rettenetes, az én kicsi fiam? Te vagy az? Ó! Istenem! – sápítozott Zsóka, végre eleredtek a könnyei, sírógörcsöt kapott, miközben két kézzel tapogatta a fiú arcát, fejét.

- Hát ez rettenetes! Fiam, ettől jobban nem is mehetne el az eszed, az biztos! – lepődött meg Marci is, aki éppen ekkor lépett ki a fürdőszobából törölközőbe csavartan - Tényleg jobb, ha kopasz leszel ezután! – jegyezte meg, majd feldúltan bement a szobába.

- Kisfiam… - zokogta az anya, aki még nem tért észhez a sokkból.

- Anyuci! Csak egy nap! Ma úgyis elmegyek lefeküdni, holnap meg a koncertre, megígérem, haza sem jövök, csak már kopaszon! – nyugtatta a fiú.

- Értem én, tudtam, hogy borzalmas lesz, de hogy ennyire, azt sohasem sejtettem… ó! Jaj! Úgy nézel ki, mint egy szerzetes, mint egy öregember, vagy egy pap, vagy a hatvan éves öregapám, jaj, szörnyen áll neked… - sírt még mindig, és megtapogatta a kopasz fejtetőt.

- Jó, elmegyek, hogy ne lásd! – mondta a fia, és felment a szobájába.

Zsóka még mindig a sokkhatás alatt, megsemmisülten vonult be a szobájukba. Marci szerint, már biztos, hogy kábítós ez a gyerek.

- Én nem hiszem, akkor sem, hidd el, tűzbe tenném érte a kezem, le is vágatnám, annyira biztos vagyok benne! Az én drága kisfiam nem tud hazudni, nekem sohasem hazudna! Csak kamasz… csak keresi magát! Mindenki eljárja a bolondját ilyenkor… – védte.

- Bízzál csak még mindig!

- Különben is, te honnan gondolod ezt? Láttál te már kábítószert? Na, és kábítószerest?

- Nem, nem láttam, nem tudom, hogy néz ki, de ez a frizura… ilyen a kábítósoknak van!

- Nem mondod… egy frizura miatt? Nem értelek, hogy mondhatsz ilyet a fiadról? Vagy már megint csak az én fiam? Mint a hajzselé, amit csak a homokosok használnak, látod, mindenkiről ítélkezel! Pedig azt is minden fiatal használja!

- Béla mondta, hogy a múltkor valaki kábítószert adott át neki a buszmegállóban.

- Nahát! Te aztán igazán jó apa vagy! A szülő dolga, hogy megvédje a gyerekét, kiálljon mellette, hogy tudja, számíthat rá, és te leállsz egy vadidegennel ilyesmit tárgyalni? Ne nevettesd ki magad! Bármit átadhatott neki! Azt sem tudod, milyen a kábítószer, és én sem tudom, hiszen sohasem láttam, nem is tudnám, honnan lehetne beszerezni, ha akarnám sem…

- Akkor is az volt!

- Szerinted ilyen nyíltan megy ez? Na, ne! Ezt nem veszem be! – kiáltott Zsóka.

- Akkor miért nem nézel utána? Miért nem kérdezed meg?

- Jó, holnap megkérdezem, de ma már nem szeretném még egyszer látni, főleg így! Te pedig fejezd be! Hagyd már élni azt a szegény gyereket! Ne gyanúsítgasd! Ha máskor ilyet mondanak róla, akkor verd be a pofáját annak, aki ilyet merészel állítani! Azért vagy az apja, hogy kiállj érte, és mellette! Még ha úgy lenne, akkor is az lenne a kötelességed, hogy megvédd, és ne hagyd, hogy mások megvádolják!

- Ne legyen igazam! – zárta le vitát, tudálékos fejet vágva.

- Ne legyen!

Tél volt, mínusz húsz fok hideg, pont azon a napon, amikor a fiú koncertre indult. Marci éjjeli őrként dolgozott egy építkezésen, ahol egyetlen bódé állt rendelkezésére, abba néha behúzódott, éjjel egyedül védte az egész területet, aznap is szolgálatban volt. Zsóka nem szeretett egyedül otthon maradni, de ilyenkor nem sok választása maradt. Norbi órákig készülődött, egyre izgatottabban, rongyokba öltözött, kifestette magát, a végén a plakátról megelevenedett a figura, szinte már maga az énekes állt Zsóka előtt. Azt hitte, már tudja, érzi, mit érezhetett az énekes édesanyja. A fiú elment egy szál pulóverben, „a koncerten nem lehet sehová letenni a kabátot” - érveléssel. Az anyja fájó szívvel tekintett a számára oly idegennek, és ismeretlennek tűnő távozó fiatal után. Egész éjjel összerándult gyomorral forgolódott az ágyban, már minden filmet megnézett, megpróbált olvasni, de semmi sem tudta megnyugtatni, annyira aggódott. Azt hitte, sohasem jön el a reggel…

Másnap, amikor Marci hazament, elmesélte, hogy a fia hajnali négykor odament hozzá az őrségbe, de az még mind semmi!

- Képzeld el! Úgy össze volt fagyva, kéklett az egész teste, biztosan tudom, én voltam a legutolsó, ahová akkor mehetett, de végül mégis megtette, mintegy végső menedékként. – sorolta.

- Jaj! Istenem, szegény gyerek! Legalább fel tudtad melegíteni? – rémüldözött az anyja.

- A bódéban akadt egy pokróc, betakargattam a gyereket, a hősugárzót ráirányítottam, megsajnáltam, megesett rajta a szívem. Mégiscsak az én fiam, ne tudd meg! Milyen elesett, szerencsétlen, milyen kicsi volt, ott és akkor, tőlem várt segítséget! Megsajnáltam… - vallotta be.

- Jól éreztem, nem tudtam aludni, annyira aggódtam érte, nehogy valami baja legyen!

- Hát… eszembe jutottak a régi szép idők, amikor együtt játszottunk, amikor még apucinak szólított, vajon az évek során hová tűntek azok a szép napok? Miért kell mindennek ennyire megváltoznia?

- Nem tudom, csak azt, hogy ő most is a mi kettőnk kisfia! Ugyanúgy kell szeretnünk, mint amikor kisbaba volt, és engem anyucinak, téged meg apucinak szólított! – törölte le könnyeit az anya.

- Várom haza, mit fog majd mondani!

- Most hol van?

- Hajnalban, amikor el kellett jönnöm, elküldtem még a váltás megérkezése előtt!

- Úristen! Hová küldted? Mit mondott, hova megy?

- Azt hiszem, valamelyik barátját említette…

- Miért nem jött haza?

- Nem tudom, talán a frizurájáról mondott valamit… Azért hidd el, rendesen be volt lőve…

- Na, ne kezdd már megint! Csak fázott, azért volt kék!

- Nem, az biztos, nem csak a hideg volt…

- Én ezt nem hiszem el! – legyintett nő, és elvonult a dolgára.

Norbi késő este ért haza, már kopaszon. A szülők elégedetten nyugtázták, minden rendben van, a fiú él, mindene megvan, egész jól néz ki ahhoz képest, amit átélt. A kedélyek lenyugodtak egy időre. Bár a ballagáson ismét felmerült az apjában, hogy azért nem akar a családdal hazamenni, mert délután együtt mulatnak és kábítóznak a haverokkal, Zsóka ismét elhessegette még a gondolatot is, azon nyomban csírájában elfojtotta a feltételezést.

Majd egy őszi napon Marci megkérte a fiát, segítsen neki egy fuvar fát felrakodni, és hazaszállítani, amikor hazajöttek, már nagy ribillióval csörtettek be a házba. Élen trappolt az apa, és levágta az asztalra a sapkáját.

- Na, ugye megmondtam! Én tudtam! – mutatott a fiára.

- Mit mondtál meg, már megint? – gyanakodott Zsóka.

- A szent kisfiad bevallotta!

- Mit?

- Hogy kábítószott!

- Nem igaz! Te elvetemült! – kiáltott a párjára.

- Én vagyok az elvetemült? Kérdezd a fiadat! Tessék! Gyere ide, és mondd az anyád szemébe, amit nekem mondtál az erdőn! – hívta Norbit.

- Mondd, hogy nem igaz! Mondd! – kiáltott Zsóka.

- … hát… de igaz… - vallotta be szemlesütve.

- Miért? Miért? Miért? – egy világ összeomlott benne egy szempillantás alatt - Hogyan, mikor, nem értem, én nem vettem észre!

- Persze, hogy nem, mert csak hétvégeken történt, és akkor is csak egy kis fű volt… - kezdte a fiú.

- Csak egy kis fű? – szörnyedt el az anya - De hát a hozzászokás! – bömbölte fájdalmában.

- Nem, csak egy kicsit használtunk a barátaimmal, nem fenyegetett a hozzászokás veszélye! A fűhöz nem lehet hozzászokni, én akkor szokom le, amikor akarok, és rá sem szokom! Így mentem csak bele…

- Minden kábítószeres ezt hiszi, ezt mondja! – zokogott még jobban - Miből vetted, hiszen nem is adtam pénzt? – jutott eszébe néhány mentség, hátha mégsem igaz.

- Ó! Hát elkértem az ebédpénzt, mindig megnéztem, mennyit kellene befizetni az ebédlőben, azért nem tűnt fel! Emlékszel? Kérted a bizonylatot, akkor azt mondtam, nem adtak, de csak megbízol már a fiadban! Máskor meg azt mondtam, hogy elhagytam, de nem számít, hiszen ott be vagyok írva, és megkapom az ebédet.

- Akkor mit ettél?

- Vittem szendvicset itthonról, utána pedig ettem, amikor hazajöttem!

- Te jó ég!

- Na, és a dohányzást is meséld el! – vágott közbe Marci, aki eddig megelégedetten szemlélte a jelentet, hiszen neki volt igaza, és az sem érdekelte, a felsége mennyire összeomlik a szeme láttára.

- Mit? – ijedt meg Zsóka

- Igen, dohányoztam is, a fényképen én szívtam azt a cigit, amire rákérdeztél! – ismerte be.

- Van még valami? Essünk túl rajta! – adta meg magát az anya, miután megfordult a föld vele, már olyan mindegy volt.

- Van…

- Mi van még? – nyüszítette halkan.

- Az ital… ittam is… sokszor nem a barátaimhoz mentem el itthonról, hanem az élet nagy kérdésein rágódva vettem egy üveg vodkát, megittam, és egy padon fekve kábultan elmélkedtem a szörnyű életemről…

- Istenem…- sóhajtott Zsóka - Mi volt benne annyira szörnyű? Mindened megvan, szeretünk! Bíztam benned, hittem neked, szerettelek, a kezemet is levágattam volna, annyira hittem neked! Tűzbe mentem volna érted! Még most sem hiszem el, pedig a szádból hallom! – nézett a szemébe. A fiúnak akkor már mindegy volt, eljött az igazság pillanata - Apád mondogatta, de letorkoltam, őt okoltam, azt hittem, rosszindulatú áskálódás… - csuklott el a hangja.

- Pedig neki volt igaza… sokszor elcsodálkoztam rajta, mennyire tud mindent rólam, úgy éreztem, átlát rajtam! – ismerte be.

- Na, ugye! – húzta ki magát Marci.

- Most meg minek örülsz? Annak, hogy igazad volt? – vádolta Zsóka

- Annak örülök, hogy jó emberismerő vagyok! Átlátok az embereken…

- Büszke lehetsz magadra! Ha te tudtad, miért nem tettél ellene?

- Nehogy már én legyek a hibás! Nem én iszom, dohányzom, kábítózom! – mérgelődött.

- Én sem… már nem… Tudjátok meg, azért mondtam el, hogy tudjátok, már abbahagytam ezt az életmódot, nem, soha többé teszek ilyet! Ja, és saját jó szántamból mondtam el! Nem kényszerített senki!

- Miért? Akkor miért mondtad el? Miért nem maradhatott minden a régiben, titokban? – törölte könnyeit Zsóka.

- Apu rákérdezett, én meg beismertem, amúgy is szerettem volna, ha mindennel tisztában vagytok!

- Mikor hagytad abba?

- Fél éve!

- Állati, én soha semmit, de semmit nem vettem észre! Azt hittem, a kamaszkor ilyen.

- Igen, ezzel nemcsak te vagy így, sok szülő összetéveszti a kamaszkor tüneteit ezzel… osztálytársaim is így voltak vele.

- Miért kezdted el, miért hagytad abba? – jöttek a kérdések.

- Elkezdeni könnyű, haverok, csajok, bulik, koncertek, abbahagyni… na, azt nehezebb! Az kemény! Kőkemény!

- Ugye, a hozzászokás! Megmondtam! Ugye, hogy hozzá lehet szokni?

- Hát… bevallom, igen, én sem gondoltam…

- Hogy sikerült neked lemondani róla?

- Ah! Igazából a csúcspont az volt, amikor egy ilyen részeg éjszaka után majdnem leugrottam a hídról egyenesen a Dunába… akkor és ott világossá vált előttem valami…

- …?

- Miattad édesanyám, csak miattad maradtam itt! Nem akartam, hogy megtudd, milyen tékozló életet éltem, nem akartam, hogy a Dunából halásszák ki a holttestemet 3 hét múlva, és a rendőrségtől tudd meg, mit tettem, milyen is voltam valójában! Elképzeltem, mit éreznél… ha tudnád, mennyit hazudtam neked… ez fájt, nagyon fájt… pont időben léptem vissza a korlátról. Észrevettem, milyen szép a város az esti fényben, talán találhatok valamilyen nemesebb célt magamnak én is az életben, neked nem okozhatok ekkora fájdalmat… - hajtotta le a fejét.

- És nekem? – szólt közbe meglepetten Marci.

- Persze, neked sem… - sóhajtott Norbi.

- Értem, kisfiam! – ölelte át az anyja - Szeretünk, bízhatsz bennünk, szólhattál volna, ha voltak problémáid! Elmondhattad volna… de… mindegy, túl vagy rajta… majd lesz valahogy…

- Nem akartam, hogy aggódj, hogy csalódj bennem, drága anyukám… - sírta el magát a fiú.

- Igen… majd lesz valahogy… - szólt Marci is, majd tétován átölelte az ölelkező párt.

Ott álltak hárman, megtörten, könnyek között, de már igaz szeretetben, elfogadásban, igazi családként.

Pár év múlva Norbi egy olyan segélyszervezetnél dolgozott, ahol a kábítószerező fiatalokat segítették át az elvonókúra gyötrelmein. Új célt talált magának, nemes célt. Hivatásává vált, hogy segítsen, megmentse a világot, megmentse a lelkeket…

/A sors tábláján - című novellagyűjteményből/