Láncszemek és szellők

Utódaim szele járja át a testem, a halhatatlanság, végtelenség könnyedsége. Csatlakoznak hozzájuk felmenőim szellői is, s érzem, tudom: én, mint láncszem, valahol a közepén állok, s néhány írásom úgy csüng rólam, mint a kabbala karkötőről a díszek. Mellettem apám, néhány könyvvel, mellette erős láncszemként nagyapám, sokkal több könyvvel.

A másik oldalamon lányom, még kialakulóban levő ismertetőjellel, a messzeségben pedig szépunokáim díszelegnek, de nem látom, mi lóg róluk. Láncunk nem gabalyodik, nem csomósodik.

Szélként, szellőként érzékelem őket, s ezek a szellők olyan békességet ébresztenek bennem, mint amilyet bármilyen esemény a jelenben nem tud. Érzem, ahogy nevetnek, emlékeznek, sőt, bírálnak, s mégis oly drága vagyok nekik. Mint ahogyan anyai dédnagyanyám hallhatja ükunokája nevetését, amikor anekdotákat mesélek róla, vagy apai nagyapám érezheti dédunokája büszkeségét, amiért olyan eszes volt.

Eddig is láncszem voltam, csak nem lógott, nem csörgedezett egyetlenegy függő sem rólam. Igaz, az üres láncszem is szép önmagában, erős, csakhogy nekem függő kellett. Felmenőimhez képest egy icipicire tettem szert: egy-két kéziratra. Kevés ez a csüngő, kicsi és jelentéktelen ahhoz képest, ami anyai dédnagyapáméról lóg: egy huszár kard, vagy például nagyapáméról, amelyről tolató hajó leng és sok-sok hála a megmentett életekért.

Egy másik szellő közeledik felém, a barátaim, s az ő családjaik szele. Velük is láncot képezek, s ők is érzik, mekkorát kacag gyermekem, amikor csintalan gyermekkori, vagy néhány nappal ezelőtti emlékeimről mesélek neki, róluk.

Szellők fújnak át rajtam, a láncszemen, amelyet megszámlálhatatlan más láncszem vesz körül, s csörgedezek, s velem együtt most már csörgedezik csüngőm is, a kis ismertetőjelem, amely – úgy vélem – bár kicsi, különbözik a többiek függőjétől s valakinek, a messzi jövőben pont őrá lesz szüksége. Megfogja kezében, nézegeti majd, elolvassa, s távoli ismeretlenként is nyugalmas, szabadságot és békességet hordozó szelét fújja majd felém, ide, a jelenbe, az ő múltjába, ugyanúgy, mint ahogyan ezekben a pillanatokban én is teszem – utódaim és felmenőim felé.