Az alábbi tanulmányízű eszmefuttatásomat a gimnáziumi éveim alatt megszerzett nyelvészeti, fordításelméleti ismereteimen, majd az azt követő néhány év fordítási tapasztalatom alapján fogalmaztam meg. Szakmaiságom hiányossága miatt a tévedés jogát fenntartom.
Inkább tévedjek, minthogy félrevezessek…
Objektivitást még a szubjektív értelmezés (a könnyebb érthetőség érdekében: szubjektív helyzetek) esetében is – ámbár lehetetlenségnek tűnik – el lehet érni. A tárgyilagosság eszköze a nyelv, ez a személyesen használt objektív eszköz, amelynek egyik rendeltetése a valóság tárgyilagos ábrázolása.
Ehhez az objektivitáshoz a nyelvünk az eszközünk, ez a fogalmaknak nevet szülő élőlény, mely agyunk forrásából buggyan ki és ajkainkon keresztül kerül az éterbe ahol egyre csak lüktet, játszik, érzelmeket, gondolatokat ébreszt, amelyek viszont új fogalmakká válnak s körforgásként más, de mégis ugyanolyan nyelvvé válnak. Köztudott, hogy annak, aki nem kommunikál (akár írásban, akár szóban), egy idő után spirálszerűvé válik gondolkodása, amely teljesen beszűkül. Bizonyos idő után már nem csupán beszélni elfelejt, de a fogalmakat sem ismeri fel. A nyelv maga az élet. Vagy fordítva: az élet maga a nyelv.
Nyelvészek ezrei vállalkoznak a nyelv fontosságának hangsúlyozására, illetve meghatározására, lefektetésére, miközben a nyelv maga állandóan változik, keveredik, tisztul, torzul vagy éppen egyszerűsödik, egyenesedik. Szavaink esnek szét és csapódnak össze, új képeket, meglátásokat vagy összegzéseket tükrözvén a valóságról. Valljuk be, számunkra, átlagos embereknek unalmasak tudnak lenni a nyelvészek, mert magyaráznak, vég nélkül, tényszerűen… Ehelyett inkább játszanánk a szavakkal, nyelvünkkel, élvezzük, ha egy új szójátékot találunk ki. S itt az objektivitás mérlege a nyelvészek javára billen.
A fogalmak valódi eredetére – türelmetlenségünkből fakadóan – nem vagyunk kíváncsiak, főleg azokra, amelyek különböző nyelveken láttak meg napvilágot, ezért kerülhettek fordításra-ferdítésre. Imitt-amott néha felcsapja valaki a fejét s értelmezni szeretné az átvett szavakat, de bele sem gondol abba, hogy valójában nem a fogalom, hanem a megnevezés, a fordítás csapdájába esett, azt szeretné értelmezni. A nyelvészek többnyire csendben dolgoznak, kutatnak, írnak, mi egyebet tegyenek? Tudatában vannak, hogy unalmasságuk sztereotípiájának csapdájában vannak, hiszen ki hallgatja meg őket? Többnyire sablonosoknak látják őket. Kit érdekel, hogy melyik szó honnan ered, mit jelentett eredetileg? Egyesek még a saját anyanyelvükön sem tudják kifejezni magukat, akkor minek nézzünk utána annak, hogy melyik szó honnan ered? Közben pont ez a legfontosabb, a leglényegesebb: hogy az ember, s főleg az irodalmár, akinek a nyelv az eszköze, tudja, mit, miről beszél és hogyan (arról nem is beszélve, hogy kinek). Tudja, hogy a fogalmat, amelyet le szeretne írni, mely megnevezésével vetné papírra.
Úgy veszem észre, hogy még ez az apróság is – az igényességre való igényem – nagy feladatot jelent(het). Cinizmusomat félretéve: mekkora ködöt okoz, félreértésekre ad okot az, ha egy fogalom nevet, megnevezést kap egy nyelvben, s ezt a megnevezést ügyetlenül, elhamarkodottan és meggondolatlanul ültetjük át saját nyelvünkre, rögtönzött nyelvészként, anélkül, hogy a fogalmat megismernénk! Csak a nyelvészek ismerik a fordítás nehézségét, azt, hogy mennyire küzdelmes tükrözni, átültetni egy adott fogalom eredeti nyelvén történt megnevezését és értelmezését, ferdítés nélkül.
Így történhetett a közhely szó létrejötte is. Két szóból áll: a közös és a hely, helyiség, terület szóból, ami arra vall, hogy fordításról van szó. De honnan eredhet ez a szó, amely félreérthető, kétséges fogalmat határoz meg?
Különböző szótárak segítségével (Magyar Szinoníma Szótár, Idegen Szavak és Kifejezések Szótára, Magyar-Latin, Magyar-Angol, Magyar-Német, Magyar-Francia) az alábbi kifejezéseket találtam a közhely pontosítására: banalitás, sztereotípia, trivialitás, klisé, sablon, szóvirág, bombaszt, általánosság, elcsépelt (vmi), edictum, campus, közönséges, otromba, elcsépelt, magától értetődő, egyértelmű, közismert, lényegtelen…
(A Magyar Értelmező Kéziszótár pedig a következőket írja: Eredetileg nyilvános helyet, közteret jelentett. "Kedves törődés, fáradság, kik hajdan itt múlattatok (= időztetek), a közhelyről oszoljatok!" (Csokonai: A fársáng búcsúzó szavai). Mai értelmében: agyonkoptatott, semmitmondó frázis, lapos bölcsesség, mindenki által ismert, már kimondani sem érdemes igazság, banalitás, pl. a pénz nem boldogít, az élet útja rögös, a felhők fölött mindig kék az ég, felmelegítve csak a káposzta jó, stb.)
A talált szavak – kettő kivételével – a közhely értelmének csak egy részét fedik (pl. a közönséges, otromba durvább hangnemű, mint a közhelyes, amely az előzőeknél jóval tárgyilagosabban hangzik; a magától értetődő, egyértelmű, közismert, lényegtelen már több ponton is hasonlóan értetendő, mint a közhely) sőt, van köztük olyan is, amely egyenesen ferdíti (pl: sztereotípia).
Úgy gondolom, hogy a legelfogadhatóbb leírása annak, amit ma közhelynek nevezünk az a klisé, sablon, klisészerűség, sablonszerűség (üzemiség); önállótlanul, megmerevedett mintáról utánzott viselkedés, gondolkodás, beszéd; elkoptatott nyelvi, gondolati fordulat sokszorosítása. (én) Hogy a helyzet ne legyen egyszerű, ehhez még hozzá kell tenni: a közhelyszerűség a valóságnak olyan lényegtelen részének, területének említése, amely oly mértékben köztudott, ismert vagy alkalmazott, hogy nincs szükség a megismétlésére, sem arra, hogy emlékeztessenek rá. (én)
Tehát, a közhely nem más, mint elkoptatott nyelvi, gondolati fordulattal megfogalmazott lényegtelen, említést vagy ismétlést nem igénylő valóság kimondása, leírása. Puff neki. (én)
Természetesen, a klisészerűség meghatározása ezzel még nincsen kimerítve, hiszen kultúráról-kultúrára változik, mi számít pontosan sablongondolkodásnak, -beszédnek. Sőt, egy adott kultúrán belül is változhat (életkörülmények, iskolázottság, érdeklődési kör, neveltetés, végzettség), abban azonban egyetérthetünk, hogy az, ami széleskörűen, mindezen felsorolt különbözőségek ellenére is banálisnak tűnik, sablonszerűség. Gyermeknevelésnél a sablonokkal kezdjük a valóság megismertetését, amely sablonokat a gyermekek egy idő után önmaguk kezdenek közhelynek nevezni, mivel fejlődési fokuk meghaladja a valóságábrázolás és -megismerés effajta igényét. A szólás-mondások, közmondások mutatják erre a legjobban a példát: ha sokszor ismételjük a gyermeknek, hogy “négy lába van a lónak, mégis megbotlik”, eleinte, a felismerés pillanatában bölcs mondásnak fog tűnni a mondat, amelynek célja a figyelmeztetés és megnyugtatás, azonban később már önmaguktól fejezik be a közmondást, mert már tudják a mondás célját, így megismétlésével nem segíti a gyermeket a további fejlődésben. A közmondás megrekedt az első felismerés szintjén, újat nem mond, ráadásul ismétlődik (ha mondjuk a gyermeket meg szeretnénk nevettetni, az említett közmondás helyett azt is mondhatnánk), az említett gyermeknek sablonszerűség (főleg, ha vidéken él), de a nála fejletlenebbnek még nem.
Sajnos, ezzel, hogy megkíséreltem leírni a közhely definícióját, még mindig nem kerültem közelebb a közhely teljes leírására, ugyanis azok az emberek, akik a szavak mögött megbújó érzelmekre érzékenyek, azt állíthatják, hogy közhely pedig nincs, mert minden attól függ, ki mondja, hogyan és mit értett a kiejtett mondat alatt, valamint mi a célja a gondolatával. Ez így igaz is, de az alábbi példával ezen embereknek is meg lehet mutatni, mi a közhelyszerűség a viselkedésben, beszédben:
Amikor kisgyerek voltam és reggelente kimentem a konyhába, a nagymamám mindig azzal a kérdésével várt, hogy: “Felébredtél?” miközben arra gondolt, és azt mutatta ki, hogy “örülök, hogy látlak, de jó, hogy felébredtél”. Én magára a kérdésre összpontosítottam, s bólintottam. Ahogy múlt az idő, s nagyanyám nem tágított a megszokásos “Felébredtél?” kérdésétől, amely nap mint nap változatlanul csengett a fülemben, ámbár azt jelentette, hogy “örülök, hogy látlak, de jó, hogy felébredtél”, kezdtem erősen unni. Vártam, mikor mondja ki, hogy “örülök, hogy látlak”, ahelyett a már közhellyé vált kérdés helyett, hogy “Felébredtél?”, de nagyanyám kitartó és szívós asszony volt. Én meg megmakacsoltam magam, s kezdtem úgy válaszolni, hogy “Nem” vagy “Igen”, de nem fűztem semmit sem hozzá, nagymamám pedig nem kérdezett semmit. Ebből tudtam, hogy mondata udvarias volt, nem tudta másként kifejezni érzelmeit, amelyek lehet, hogy változtak, de én ezekről hallani szerettem volna. Ezt a reggeli egyoldalú beszélgetést nagyon gyorsan megúntam. (Egyébként az udvariasság tele van közhelyekkel.)
Vagy: testvéreimmel kamaszkoromban szerettük azt a játékot játszani, hogy “Alszol?” ami abból állt, hogy az álomba ringatózó, félálomban levő, vagy épp mély álmát alvó testvérünket jól megráztuk, s mikor egy kicsit észheztért, megkérdeztük tőle: “Alszol?” Természetesen, bosszankodott az álomszuszék, a rosszcsontok meg nevettek. A közhely bosszantó, de olykor nevetséges is tud lenni. De attól még közhely, hisz nyilvánvaló volt az ébrenlevőknek, hogy a vicc tárgya alszik, vagy álomba ringatózik.
Egyébként a gyerekek a közhely mesterei: a közhelyt művészi fokon tudják alkalmazni saját szórakoztatásukra.
Utolsó gondolatként még annyit említenék meg, hogy közhelyszerűségünk tudatára akkor ébredünk rá, amikor valaki, akinek értelmi képességét úgy véljük, hogy ismerjük, hirtelen rámutat a saját viselkedésbeli, gondolkodásbeli klisészerűségünkre. Ez a felébredés nagyon kellemetlen tud lenni, de sokat lehet belőle tanulni.
