Mint másokor is (KK-N)

Ez a nap jól indult. Szellemeseket mondtam, s mindenki jót nevetett. Szellememet azután magamra hagytam, és busszal eldöcögtem idáig.
Ez itt a törzshelyünk, ha épp elanyátlanodnánk, itt jövünk össze, s mondunk egymásnak híreket, meg minden mást. Hanyagoljuk a munkát, nagyokat sóhajtozunk.
Ábel egy könyvesboltban dolgozik, ebédelni szokott itt, olykor velem, máskor egyedül, de mindig várni kell rá. Szokásos késéssel érkezik, lehuppan megszokott helyére, rám néz.
Látom rajta, rosszul megy a bolt, de nem kérdezek semmit, ahogy máskor sem, Ő úgyis elmondja magától. Most hallgat.
„Mi van? Összevesztetek?”
„Nem szoktál te kérdezni, hogy-hogy most mégis?”
„Nem tudom. Tűrhető napom volt, van. De a tegnapi!”
„Biztos, hogy el akarod mesélni? Belefér az ebédidőbe?”
„Bőven.”
„Mondjad!”
„Megkértek, toljak át valakit a szomszéd klinikára. Nem ez a dolgom, gondoltam, de megtettem. Öreg pasi tolókocsiban. Az idő pocsék, én meg bizonytalan. Fázom, nem jön a lift, aztán meg nem tudtam, hová vigyem. Megállunk egy helyen, szólok, ahol kell, várjuk az orvost kinn a folyosón. A lépcsőházban. Jön valaki ránk néz, elmegy. Jön más, az is elmegy. Beszélgetni kéne, gondolom, de nem megy. Ahogy máskor sem, elsőre. Megjön az orvos, megnézi, mormog valamit, tesz néhány megjegyzést. Sokáig várunk. Kapunk egy számot, felviszem a lifttel, megkeresem az ágyát, a liftes segít felemelni, az se nagyobb nálam. Lefektetjük ruhástul, szólunk egy nővérnek.
Aztán visszaballagtam a könyvtárba, kisebb hősnek éreztem magam, és nem csináltam semmit. Ültem, és vártam a nap végét. Ennyi.”
„Eszel még valamit?”
„Nem.”
„Nekem vissza kell mennem.”
„Jó. Indulhatunk. Nagyon sietsz? Vennék néhány fánkot. Tudod, délutánra.”
„Este otthon vagy?”
„Igen.”
„Felugrom.”
„Jó.”
Visszamentem a könyvtárba, vártam az estét. Tudtam, egyedül leszek, mindig közbejön valami, ahogy máskor is.