Unalom

A csend partján ülve,
űz az unalom.
Rohannék, de nem tudok,
csak kapirgálok mint vény tyúk,
a szerencsém után.
Annyi csillag volt teremtve,
de halványuló fényük,
erőtlen gilisztává tettek,
mi csak mozdulatlan éli életét.
Üvöltenék de nincs erőm,
nem csalnak mosolyra már a csillagok.
Könnyük csorgatva integetnek felém,
s ha tudnám mit tudnom kell,
letörölném hulló cseppjeik.
Utol ért mint mindenki mást,
s gyengeségem kihasználva tör elé.
Mint dög giliszta kuporgok, bízva a holnapban,
s még ha halvány pillanatokban érezném is ragyogásuk,
elfakulnak bizonyítva hanyagságom tető fokát.
Mindig és mindig ugyanaz.
Holnaptól másképp lesz.