Hideg volt. Az ég piszkos szürkén hallgatott, a fák kopaszon, társtalanul meredeztek a sínek mentén.
Az állomáshoz közeli virágüzletben utcán át ekkor már nem árusítottak.
Az ajtó nyitva volt, belépett. Vad kutya ugrott elő, ellenséges csaholásba kezdve. Láncon volt, félelmes így is.
Várni kellett.
Végre kilépett a tulajdonos. Megsimogatta a kutyát, koncot vetett eléje, majd hátra küldte.
Fonnyadt krizantémok, fakó őszirózsák, idegenséget árasztó, pasztellszínű szegfűk kókadoztak a vödrökben. Kevés élő zöldet látott, annál több művirág-koszorú tornyosult a kicsi boltban.
– Hogy egy szál? – kérdezte a fiú, a krizantémokra mutatva. És tudakozódott sorban a többi virágról.
A boltos kurtán válaszolt, a számokat odavetve. Nagyon unta a fickót.
Az hosszas fontolgatás után, pár őszirózsát kért. Hozzá fenyőágat. „Ennyi kell a kegyelethez – gondolta, s mert kis restelkedés fogta el, gondolatát továbbfűzte: - Drága minden, mit tehetek…”
Később, az apjával.
– Megjöttem.
– Látom.
Hallgattak. Majd némi krákogás után, az öreg:
– A temetőben voltál?
– Voltam.
– Mit vittél?
A fiú mondta. Az újabb kérdésre az árakat. Nem hűen, sejtve, hogy elég a kevesebb is.
– Nem kellett volna. Ilyenkor már…– szólt az apa. – Csak befagy a pénz a földbe.
„Korhol. Semmit sem változott – mérgelődött magában a fiú.– Vitatkozni? Ugyan minek? Az igaz, jöhettem volna előbb is. Bár...lekéshetünk-e valamiről ebben a szürke életben?”
A csönd mindent belepett, a jelenből, a múltból nem volt mit szóba hozni. A két ember összetartozására – különös – csak az egyformán néma piszmogás, az apró fontoskodás utalt, a mód, ahogyan tettek-vettek egymás közelében.
– Na, megyek – mondta aztán a fiú.
– Mész – bólintott rá az apja.
A szürkéből fekete lett, a fagyás erősödött, zúgott a szél.
És elment a vonat.
Az egyik fűtetlen fülkében borzongó fiúnak félálomban anyja jutott eszébe. „Mióta nincs, üresebb minden. Létezni is milyen érthetetlen.”
Az áthatolhatatlan sötétségben csak ritkán villant fel egy-egy fénypont.
Vágtatott a vonat, hidegebb tájak felé.
Az állomáshoz közeli virágüzletben utcán át ekkor már nem árusítottak.
Az ajtó nyitva volt, belépett. Vad kutya ugrott elő, ellenséges csaholásba kezdve. Láncon volt, félelmes így is.
Várni kellett.
Végre kilépett a tulajdonos. Megsimogatta a kutyát, koncot vetett eléje, majd hátra küldte.
Fonnyadt krizantémok, fakó őszirózsák, idegenséget árasztó, pasztellszínű szegfűk kókadoztak a vödrökben. Kevés élő zöldet látott, annál több művirág-koszorú tornyosult a kicsi boltban.
– Hogy egy szál? – kérdezte a fiú, a krizantémokra mutatva. És tudakozódott sorban a többi virágról.
A boltos kurtán válaszolt, a számokat odavetve. Nagyon unta a fickót.
Az hosszas fontolgatás után, pár őszirózsát kért. Hozzá fenyőágat. „Ennyi kell a kegyelethez – gondolta, s mert kis restelkedés fogta el, gondolatát továbbfűzte: - Drága minden, mit tehetek…”
Később, az apjával.
– Megjöttem.
– Látom.
Hallgattak. Majd némi krákogás után, az öreg:
– A temetőben voltál?
– Voltam.
– Mit vittél?
A fiú mondta. Az újabb kérdésre az árakat. Nem hűen, sejtve, hogy elég a kevesebb is.
– Nem kellett volna. Ilyenkor már…– szólt az apa. – Csak befagy a pénz a földbe.
„Korhol. Semmit sem változott – mérgelődött magában a fiú.– Vitatkozni? Ugyan minek? Az igaz, jöhettem volna előbb is. Bár...lekéshetünk-e valamiről ebben a szürke életben?”
A csönd mindent belepett, a jelenből, a múltból nem volt mit szóba hozni. A két ember összetartozására – különös – csak az egyformán néma piszmogás, az apró fontoskodás utalt, a mód, ahogyan tettek-vettek egymás közelében.
– Na, megyek – mondta aztán a fiú.
– Mész – bólintott rá az apja.
A szürkéből fekete lett, a fagyás erősödött, zúgott a szél.
És elment a vonat.
Az egyik fűtetlen fülkében borzongó fiúnak félálomban anyja jutott eszébe. „Mióta nincs, üresebb minden. Létezni is milyen érthetetlen.”
Az áthatolhatatlan sötétségben csak ritkán villant fel egy-egy fénypont.
Vágtatott a vonat, hidegebb tájak felé.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése