Ajándék

(Levélben mondom el…- naplójegyzet

Ács László Tanár Úrnak ajánlom)

Nemrégiben – különös, hogy éppen április 11-én, a költészet napján - ajándékot hozott a postás. A kis csomagot rég elfeledett, de ismerős, gyönyörű – szinte cizellált - kézírással címezték nekem. Feladója egykori kedves magyartanárom volt, gyermekkorom bölcsőjéből, Rábagyarmatról.

Itt, ebben a kis vasi faluban nőttem fel, itt jártam iskolába, itt tanultam járni, beszélni, írni, olvasni. Tizennégy éves koromtól – elszakadva a szülői háztól – a középiskolai évek alatt kollégista voltam, majd érettségi után, alig másfél évvel már Győrben éltem férjemmel. Hamarosan már hármasban, életünk elsőszülött csodájával, kisfiunkkal, aki ma már tizenegy éve, sajnos, a csillagok útján jár…

Azóta, a távolság és a rohanó élet miatti állandó önváddal és honvággyal a lelkemben, csak ünnepnapokon látogatok vissza szüleimhez, rokonaimhoz, és időközben édesapámtól is örök búcsút kellett vennem.

Szerencsére, hosszú élettel ajándékozta meg őt is a Jóisten, édesanyám pedig – ha nagyon idősen és betegen is – de él, és remélem, így marad még nagyon sokáig.

Ők, voltak, akik csendes türelemmel, szeretettel mindig haza vártak.

Életem során a honvágy volt az gyakran, amely hosszú vasárnap délutánokon társamul szegődött emléket idézni, ha férjemet a munka, gyermekeimet saját, egyre önállóbb életük dolgai hívták el mellőlem. Nem voltam magányos ilyenkor sem, és néha szinte vártam már a szomorkás-boldog “látogatót”, az emlékező, múltidéző, könnyes-mosolygós honvágyat. Jött is, rendre, minden alkalommal, hogy elűzze az egyedüllét, és vele a bűntudat érzését. Az emlékezések során aztán életre kelt mindig a múlt, belibbentek gondolataimba tűnt életem emlékei, együtt voltam szeretteimmel - legalább gondolatban, lélekben - megint. Olyan volt ez a múltidézés, mint egy mesés, varázsos időutazás – vissza a régmúltba.

Így volt ez több mint 30 éven át, és így van ma is. Az emlékezéssel életre kelt és kel bennem minden és mindenki, aki már nem lehet velem. S amikor elköszönnek, mindig tudom, ők már soha nem hagynak el, lelkemben ringathatom, becézhetem őket, amikor csak szeretném.

S ahogy kapaszkodtam emlékeimbe vasárnap délutánonként, és néha hosszasabban velem maradtak, az emlékező gondolatok lassan betűkké, szavakká formálódtak, és megmaradtak a papíron. Magam is meglepődtem, amikor leírva láttam viszont kavargó gondolataimat, emlékfoszlányaimat, papíron megelevenedő érzéseimet, és újra átéltem megelevenedő emlékeimet.

Gyönyörű „találkozások” ezek ma is… Hálás vagyok értük.

Aztán az emlékező, múltidéző sorok, lelkem hangjai néha esetlen rímekké formálódtak, és csak gyűltek egyre az írások a papírlapokon.

Így találkozhattam újra és újra az örök végtelenbe távozott fiammal is, aki már soha nem csenget be az ajtón, soha nem ölel át ebben a földi létben, s a már-már elviselhetetlen fájdalom, amit fizikai hiánya okozott, (ami alig csitul ma, tizenegy évvel később is) írás közben azért mégis mintha lassan szelídült volna, legalább időlegesen…

Nemrégiben összegyűjtöttem írásaimat, és elküldtem a család, a barátok mellett kedves magyar tanáromnak is. A pontos okát, hogy miért, ma sem tudnám megmondani. Talán hálából, mert megtanított a betűk, az olvasás, az irodalom mélységes, alázatos szeretetére, amely, ma már tudom, életem nélkülözhetetlen része. Talán, mert életem meghatározó személyisége Ő, és számomra a nagybetűs Ember és Tanár, ezért számítottam véleményére…?

Válaszul ajándékot küldött: levelet írt nekem… Megható, szívmelengető sorokat. Talán nem haragszik érte, ha idézek a leveléből néhány sort.

“Drága kis Vali!

Tegnap édesanyád elhozta írásaidat, és míg a lapokat forgattam, felidéződött bennem a múlt, amikor még minden nap találkoztunk. És újra láttam egy angyalarcú kislányt, aki mély átéléssel szaval a kiscsikóról, aki gyönyörűen mondja szerepét Az égig érő fa csengő soraiban, s aki a magyar órákon mindig a legszebb feleletet adta. Még tegnap este elolvastam minden sorodat, miközben fojtogatott a sírás, és felszabadított a gyönyörűség. Nagyon köszönöm, hogy megtiszteltél ezekkel az írásokkal… Talán véleményt kellene mondanom, segítő kritikusként kellene szólnom, de most nem tehetem. Nagyon az olvasottak hatása alatt vagyok, így nem tudnék objektíven mérlegelni. De nem is akarok. Furcsa dolog az írás… Vagy bekopogtat a lélek ajtaján, s akkor eltölt bennünket valami csodálatos érzés – s én most így vagyok – vagy nem ér el hozzánk, s akkor lehet a legnagyobb költő legnagyszerűbb sora, mégis lepereg rólunk… Szeretnék Veled találkozni, mert az írás ugyan megfontoltabb lehet, de a szó – még ha dadog is – őszintébb…”

Majd megköszöni még “nyílt” levelemet, melyben hálámat, köszönetemet írtam le számára, Internetes bemutatkozó oldalamon, amiért írni, olvasni, s az irodalom mélységes szeretetére tanított. Ezt a levelemet is - összegyűjtött írásaimmal - keletkezésénél jóval később küldtem el a Drága Tanár úrnak, ezért hivatkozik ajándékként érkezett levele végén így:

“Azt a fel nem adott levelet összeszoruló szívvel köszönöm. Ha csak egy parányi lelki segítséget tudtam adni, köszönöm az Úristennek. Ezek azok a ritka pillanatok, amikor azt érezhetjük: talán nem volt hiába.”

Nem volt hiába, Drága Tanár Úr, Kedves Laci Bácsi! Köszönöm, hogy elértek Önhöz lelkem hangjai, melyeket papírra vetettem. Már tudom a választ, miért kellett elküldenem Önnek az írásaimat:

azért, hogy lehajtott fejjel, már fénytelen, szomorú, de igaz tekintettel, végtelen hálával a szívemben mondjam el - igen, érdemes volt élnünk! Önnek is, nekem is!

Köszönöm, hogy sorsom útján mindig velem maradtak útravalói, s hogy a Tanár Úr ösztönzésére örök barátságot kötöttem az irodalommal

Hiszem, s ha rajtam múlik, ígérem, mindent megteszek, hogy velem maradjanak, amíg élek! Kincsek ezek, értékes, egyre fényesülő ajándékok, akkor is, ha írásaimat örökre egy fiók mélye őrzi.

Életem egyik legszebb, legértékesebb ajándékát, a Költészet Napján érkezett levelét, üzenetét őrzöm a szívemben is.

Köszönöm, Tanár Úr!