Anett, a negyvenes évei végét taposó, magas, teltkarcsú, barna hajú, zöld szemű három gyermekes családanya minden kollégájával jól kijött, a legtöbbel barátságot is kötött. A régebbiekkel nyaranta összejöttek egy-egy találkozó erejéig, hogy fenn tartsák a kapcsolatot.
Egy nyári reggel levelet kapott, nagy örömmel bontotta fel, mert kíváncsi volt, mit írt az egyik barátnője.
– Jaj, apukám! Nézd, mit ír Hédi barátnőm! – lobogtatta a kezében a levelet.
– Mit? Tud még újat mondani? Hát nem azért volt itt a múlt hónapban? – morogta a férje.
– Meghívott minket egy hétre vendégségbe!
- Hová? Zürichbe?
– Igen! Jaj, de örülök! Svájcban még sosem jártam!
– Hát most sem fogsz!
– Miért nem?
– Mert én biztos, hogy nem megyek veled!
– Miért?
– Nem érek rá! Dolgom van, utazgatásokra nem fecsérelem az időmet, pláne a pénzemet!
– Nem lehetsz ilyen ünneprontó! De tudod, mit? Ha nem jössz velem, elmegyek egyedül!
– Haha! Van neked fogalmad, milyen messze van? Útközben bármi történhet… kirabolnak, megerőszakolnak, aztán feldarabolnak a vonaton… a hegyekben pedig meg lehet fagyni! Jobban tennéd, ha el sem indulnál!
– Nahát! Ezt nem gondoltam volna rólad! Szégyelld magad!
– Nem szégyellem, ez az igazság! Nem nézel tévét, nem olvasol újságot? Hány ember tűnik el nyomtalanul nap, mint nap… elindulnak otthonról, aztán nem térnek haza soha többé!
– Nem tudom eldönteni, hogy viccelsz, vagy komolyan gondolod… de engem nem érdekel, mit beszélsz, én megyek! Augusztus végén úgyis szabin leszek!
– Miért nem kísér el valamelyik lányod?
– Egyrészt nem is tudnak róla, másrészt tudom, hogy nem jönnének el… sajnos, ismerem őket…
- Na, jó vacak utad lesz, gondolj bele, egyedül a vonaton több mint fél napig! Te, akinek folyton jár a szája!
– Ki fogom bírni, viszek olvasnivalót, legalább csend lesz fél napig! Néha nem árt hallgatni is!
– Érdekes ezt a te szádból hallani! A helyedben kétszer is meggondolnám, hogy útra keljek-e?
– Na, jó, befejeztem, nem érdekel, ha tényleg nem jössz, majd elmegyek egyedül! Nem foglalkozom a miértekkel, a mi lesz, ha kérdésével, ha az a sorsom, hogy feldaraboljanak, úgysem kerülhetem el!
Azzal bevágta az ajtót, és elkezdett tervezgetni. A férje tényleg komolyan gondolta, hogy nem megy el vele, hiszen világ életében otthonülő típus volt, de ez még tovább fokozódott az öregedéssel.
Izgatottan készült a nagy útra, minden apró részletet kidolgozott.
Rekkenő hőség volt azon az augusztus végi napon, amikor elindult. Lezuhanyozott, de azonnal tiszta veríték lett, saját levében fürdött mindenki a nagy melegtől. A bőröndbe tett pár könnyű pólót, frissítő kendőt, és jégbefagyott üdítőt. Mégis, mire a pályaudvarra ért, majdnem kigyulladt, olyan melege lett. A nagy bőrönddel besorolt a pénztár elé, megtörölgette a homlokát, kicsit idegesen várt a sorára. Rengetegen tolakodtak, pedig ő azt hitte, ilyen melegben inkább senki sem indul sehová, de úgy tűnt, a kánikula nem vette el az emberek kedvét. Amint ezen morfondírozott, egy ismerős nőre lett figyelmes a pénztárnál. A formája teljesen Tilláé volt, ugyanaz a közepes testalkat, a festett színes haj, a mozdulatok…
„Nagyon hasonlít Tillára, pont rá gondoltam, úgy tudom, ő is Zürichben lakik… Á! Ekkora véletlen nincs!” – legyintett és tovább törölgette a homlokát.
A hatalmas, kupolás teremben egy csepp levegő sem mozgott. Nem is figyelte, mikor tűnt el a sorból a hátulról Tillának látszó asszony. Lassan odaért ő is, megvette a jegyet, utána átsétált az információhoz, megérdeklődni, melyik vágányról indul az intercity, hányadik megállónál kell majd leszállnia.
Aztán a bőröndjét maga után húzva elindult a hetes számú vágányhoz. Az már a várótermen kívül volt, észrevette, hogy egy kordonnal torlaszolták el a szabad közlekedést. A biztonsági őrök a jegyet követelték. Felmutatta, és felszállt a szerelvényre.
Előbb elindult balra, majd meggondolta magát és mégis jobb felé nyitott be a fülkébe. Amint belépett, földbe gyökerezett a lába, nem akart hinni a saját szemének, Tilla nézett farkasszemet vele.
Pár pillanatig egyikük sem kapott levegőt a döbbenettől, majd Tilla szólat meg:
- Anett? – kérdezte hitetlenkedve.
– Tilla, te vagy az?
– Hát ilyen nincs! – csapott a térdére Tilla.
– És mégis van! Szia, ezer éve nem láttalak!
– Hát igen, szia! Hová utazol? – állt fel és összeölelkeztek.
– Ne tudd, meg, éppen eszembe jutottál… Zürichbe megyek! – Mit keresel ott?
– Hédi ott él öt éve, a férje ott kapott munkát! Meghívott magához egy hétre!
– Hát ezt nem hiszem el, ilyen nincs!
– Azonnal rád gondoltam, tegnap is rád gondoltam, és a pénztár előtt is, főleg, amikor megláttalak, de annyira hihetetlennek tűnt, hogy nem figyeltem komolyabban!
– Én nem vettelek észre, tudod, milyen vagyok… - nevette.
– Tudom… - közben leültek egymással szembe, miután a bőröndöt felpakolta a csomagtartóra.
- Mennyi annak az esélye, hogy egész életemben egyetlen egyszer utazom Zürichbe, és pont aznap, abban az órában utazol te is oda? És pont abba fülkébe lépek be?
- Kicsi a világ! Álmomban sem gondoltam volna, hogy itt találkozunk! Hány éve nem láttuk egymást? Négy? Öt?
– Öt éve… gondoltam, azért egyszer eljöhetnél hozzám te is! Miért nem írsz soha?
– Tudod, hogy nem tudok rendesen írni-olvasni magyarul…
- Igen, de én kisilabizáltam volna…
- Mindegy most már! Hogyhogy egyedül utazol?
– Te is egyedül vagy!
– Igen, de én nemzetközi világ átutazó vagyok, legtöbbször egyedül utazom! De te… A férjed miért nem jön veled?
– Á! Nem! Tudod, milyen otthonülő, azt a sok átkot, amit rám szórt… inkább ne tudd meg, kirabolnak, megerőszakolnak, feldarabolnak… megfagyok, és még azt is mondta, hogy meg fogok kukulni egyedül, mert nem lesz, akihez egy szót szóljak, én, akinek mindig jár a szája! – nevette.
- Hahaha! Látom, nem változott semmit! – nevette Tilla.
– Ja, kutyából nem lesz szalonna! – kacagott Anett is.
- Mesélj, ki az a Hédi, és miért mész hozzá?
– Te nem ismered Hédit?
– Nem! – tárta szét a karját.
– Akkor utánad jött a céghez? – gondolkodott el.
– Valószínű!
– Na, mindegy! Egy irodában dolgoztunk három évig, amíg a férje nem kapott állást Zürichben. Amikor elkísérte, nem lépett ki, arra az öt évre kapott valami fizetés nélkülit… Nagyon jó fej! Összebarátkoztunk! Jól beilleszkedett közénk, a nyáron itthon voltak, eljöttek hozzám is, de csak pár percre, ezért kérte, hogy menjek ki hozzá egy hétre!
– Pont Zürichbe…
- Igen… És te? Hazafelé? Ekkora véletlen, pont most?
– Igen, én is csak hazaugrottam az országba ügyet intézni, de mennem is kell vissza! A munkám miatt…
- Most mit dolgozol?
– Ne hidd el, házi ápoló vagyok… Egy héten egyszer megyek valakihez…
- Komolyan?
– Igen.
– Mi lett a férjeddel?
– Meghalt… két éve…
- Sajnálom… részvétem, nem tudtam róla… már nem ott dolgozol, ahol addig?
– Nem… az megszűnt… De élvezem az életet! Jól élek ott is! Egész nap nevetünk, abban a házban mindig van műsor!
– Ismerlek, humorodnál vagy! Ahol te ott vagy, ott mindig van műsor!
– Á! Ott nem csak miattam van… összeillünk a lakótársakkal!
- Miért nem jössz haza? Itt is jól élhetnél… többet találkozhatnánk, nevetnénk egész nap…
- Az egész családom kinn él, tudod, hogy csak apám magyar… a rokonai jóformán kihaltak… a gyerekeim is ott élnek, a nagyobbik fiam megnősült, van két kisfia, a lányom férjhez ment, van egy kislánya, most várja a másodikat, aki remélhetőleg fiú lesz, úgyhogy ott van rám szükség…
- Mennyit fizetnek a munkádért?
– Nagyon keveset…
- Akkor miből élsz, ha nem haragszol…
- Kapok egy kis özvegyi nyugdíjat, a legjobb barátnőmnél élek, akinek besegítek a háztartásban… amíg ő rendes munkahelyen dolgozik. Könyvelő, ő legalább jól keres… de kell is… Nagyon aranyos, biztosan meséltem már neked róla is… Nézd, itt a fényképe!
– Aha, és ki ez a néger?
– Az afrikai férje…
- Nem semmi! Hogy jut eszébe egy ilyen hófehér nőnek ilyen fekete férfihez menni?
– Az egy külön történet!
– Van időnk Svájcig…
- Mesélj inkább magadról!
– Nem sok újat tudok mondani, a három gyerek felnőtt, kirepültek már…
- Férjhez mentek?
– Nem… hallottál még ilyet? Nem akarnak családot…
- Érdekes…
- Azt hittem, lányaim lévén már 36 évesen nagymama leszek! – Hát igen…
- Az egyik lányom bevonult egy szektába…
- Még mindig ott van?
– Sajnos…
- Hát eszet senkinek sem adhatunk… bocs…
- Láthatod, nekem nincs miről beszélni, mesélj az afrikai férjről! Hogyan ismerte meg a barátnőd?
– Na, jó… Gisele férjül vette a kameruni Pault… - kezdte.
- Állj, férjül vette? – nyíltak tágra Anett szemei.
– Igen, mert nem volt semmije, és kitoloncolták volna az országból.
– Nahát! De akkor hogyan került be?
– Ez is egy érdekes történet… A barátja beutazott a saját útlevelével és elküldte neki levélben… aztán, mivel nagyon hasonlított rá, beengedték… akkor elment a hivatalba, tartózkodási engedélyt kérni… de csak úgy maradhatott, ha hivatalosan van hol élnie, és van munkája…
- Akkor Gisele miért vette a nyakába? Szereti?
– Igen, szereti, Paullal csupa móka az élet! Azt ne tudd meg, minden nap újjászületik! Ha mondasz neki valamit, csak áll és néz. Semmit sem tud, semmit sem ismer…
- Akkor hogyan merészelt az országba menni? Mire számított? – Nem tudom, talán arra, amit a barátja mondott neki, hogy ott feleségül vehet egy fehér nőt, aki vállalja érte a felelősséget!
– Arra lennék kíváncsi, mit szóltak a barátnőd szülei?
– Nem örültek éppen, de beletörődtek, és nem azért nem örültek, mert fekete, hanem azért, mert nem volt miből éljen…
- És még mindig Gisele tarja el?
– Nem most dolgozik!
– Hol?
– Konyhán… mindenes, előkészít… a répát már lassan kezdi megismerni… - nevette.
- És a barátja?
– Ő nagyon okos, orvos lett! Ismerjük őt is, összejárunk…
- Még mindig nem fér a fejembe…
- Tudod, a svájci férfiak nem szeretik a kicsit húsosabb nőket, nekik a csont nélküli kell…
- A csont nélkülinek nincs mosoly…
- Látod, mégis az kell… a bevándorlók ezért a húsosabb falatokat keresik.
– Ha bevándorló, a barátnődnek meg van rendes munkája, hogy tudtak összejönni? Hol?
– Háhá! Az utcán! Paul odament Gisele – hez és azt mondta, hölgyem, magát ismerem valahonnan?
– És mit szólt a barátnőd?
– Azt mondta: Aha, melyik életben? – nevette.
– Ez nagyon jó! Ennyi elég volt?
– Igen! Szép lassan kibontakozott a kapcsolat… Divat most a tejeskávé baba, isteniek! Imádom őket, nagyon tetszenek!
– Gisele - nek is van?
– Nem, ő már kész van a változással… 45 múlt… bár Paul anyja, nagyon erős asszony, megmondja, merre menjünk, az esküvő után „most rögtön unokát” kért!
– Mit mondott az ifjú ara?
– Hogy akkor vásároljon magának, mert neki nem lesz!
Jót mulattak az addigiakon, meg a régi szép időkön, majd Tillának eszébe jutott egy jó jelenet.
– Abban a házban mindig történik valami… Folyamatosan építkezünk, hol ez, hol az megy tönkre, hol az egyiknek, hol a másiknak jut eszébe kiverni a falat, és amikor már mindent feltisztítottunk a portól és az építési törmeléktől, akkor jön az ablak… vagy valami más…
- Ismerős, ez nálunk is így van! Egyfolytában építkezési terület a házunk tájéka! – nevette Anett.
– Amikor hazafelé utazom, sosem tudom, hogy megtalálom-e még a házat, vagy addigra már úgy átépítették, hogy nem ismerek rá! – nevette.
– Hahaha! – törölgette a szemét Anett.
– A múltkor, Gisele jó korán elment dolgozni, aztán én is készültem, Paul meg egyedül maradt a házban, még aludt. Arra lett figyelmes, hogy zubog a vízcsap… Azt gondolta, ez a Tilla, de sokáig fürdik! Nem tűnt fel neki, hogy két óra hosszáig zubog a víz! Pedig ismerhetne már, én mindig sietek, mert spórolok a vízzel! Tőlem nagyobb takarékos nem kell!
– Csőtörés volt?
– Hát igen, de ő nyugodtan aludt tovább… valamikor aztán ki kellett mennie, és amikor kinyitotta az ajtót, meglátta, hogy hegyből rohanó patak zúdul alá a lépcsőn… akkor ijedtében felhívta Giselet, hogy mit tegyen… de nem értette, amit mond… nem tudta, hol van a víz elzáró csapja. Nagy nehezen megfejtette a titkot, aztán lement a pincébe egy fél méteres csőkulcsért, hogy majd azzal zárja el, ha rátalál. Gisele közben telefonon keresett egy szerelőt, aki két óra múlva a helyszínre ért… a víz még mindig patakokban zúdult alá, már az utcára is kifolyt. Becsöngetett és nagyon meglepődött, amikor egy koromfekete néger fogadta, kezében egy óriás csőkulccsal…
Ennél a mondatnál abbahagyta, amíg a nevetés rázta őket, majd folytatta, amikor újra szóhoz tudott jutni.
- Nagy nehezen zöldágra vergődtek, megkeresték a csapot, és a szerelő két ujjal elzárta.
– Hát ez állati! Nem kellett a csőkulcs?
– Nem! Aztán azt mondta a szerelő, semmi pénzért nem adta volna azt a műsort, ami abban a házban volt! Máskor is ő jár ki, ha van valami, úgyhogy most már ismeri a családot! - pukkadoztak együtt a jó viccen.
– Hahaha! Ez tényleg jó! – fújta ki az orrát Anett.
– Most röhögünk rajta, de ez nem vicces, a ház hogy nézett ki, az nem kifejezés! Leírhatatlan… Gisele hisztérikus görcsöt kapott, amikor meglátta! Toporzékolt és hangosan visított! Még sosem láttam olyannak! Paullal azt sem tudtuk, mit tegyünk odébb, hogy megnyugodjon… Gondolhatod, az ajtó csere, az ablakcsere és a széf beépítése után kezdhettünk mindent elölről.
– Hát igen… most nevetünk, de ez tényleg nem vicces…
- Csak így utólag… viszont tényleg csak így lehet kibírni… Szóval, mielőtt egy mindennap újjászülető afrikai férjet férjül veszel, alaposan gondold meg! – tanácsolta kacagva.
– Először megkérdezem, tudja-e hol a vízelzáró csap! – nevette Anett.
– Én is… de azt hiszem, inkább önálló maradok! – törölgette a szemét Tilla.
Tovább mulattak már minden apróságon, a jegykezelő is gondolt róluk valamit, amikor lehajtott fejjel pukkadoztak, mert alig bírták ki, amíg elmegy onnan azzal a komoly ábrázatával.
Kifejezetten sajnálták, hogy megérkezett a vonat Zürichbe. Leszálltak és elköszöntek.
– Ha már itt vagy, eljöhetnél hozzám is egy napra! – kérte Tilla.
– Megoldom, az afrikai férjet látnom kell! – nevette Anett.
– Csak el ne mondd neki, hogy elmeséltem a történetét!
– Remélem, odatalálok, majd abba a házba csengetek be, aminek a bejárata alatt patakokban ömlik a víz!
– Oké, várlak!
– Minden esetre szép csendben utaztam végig azt a fél napot! Ezt Lali nem fogja elhinni!
– Akkor ne is mondd el neki! No, megyek, jó szórakozást, és rólam se feledkezz el! Mindenképpen várlak!
– Rendben! Ott leszek! Puszi!
Összeölelkeztek, és mentek, amerre a sors vitte őket…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése