anyám azon az éjen -
rohantam felé kifulladva: talán utolérem,
de eltűnt hirtelen az égbolt
különös tükrében.
éppen elértem ráncos, szép
kezét, de villám hasította szét
az égbolt kristályüvegét, és sötét
lett hirtelen – vaksötét.
Gyengülni kezdett a bársonyos kéz,
szorítása lassan engedett,
körben a csillagfény kihunyt,
a sápadt Hold nagy, kerek arcán
valami sötét szégyenfolt-féle gyúlt.
Talán egy felhő vonta rá leplét félve…
- sohasem voltam így a közelében,
és soha nem láttam a Holdat ily sötétnek…
Rémülten a gyászos lepel után kaptam,
nyomában rám hullt a fényes hajnal,
s én rettegtem soká' e fényre-ébredésben.
Csak akkor múlt el szörnyű rettegésem,
mikor megláttam az Istent, anyám közelében.
Ma is emlékszem e fényes ébredésre,
ahogy "a Hold elsápadt szégyenében,
arcát felhővel takarta – a színe ében…"
Érzem, ilyenkor ott vagyok anyám,
és Isten közelében.
Kedves Károly!
Néhány javasolt (felesleges) szót elhagytam. Valószínű, az általam is – bár ösztönösen, de érzett szabálytalan rímek simítására próbálkoztam a felesleges szavakkal, hogy talán a ritmusosságra való koncentrálás valamelyest enyhít a szabálytalanságokon.
(Értő fülek és szemek számára persze azonnal kiderül a turpisság, ami – mentségemül szolgáljon – nem tudatos, inkább ösztönös, ahogyan a verselés is nálam. Mivel szeretnék tudatosabban, és persze szebben, jobban írni, ezért kérek szakmai segítséget. Köszönöm itt is.)
Megj.: A vers az idézett sorokra épült, egy asszociációs irodalmi játékra. Az utolsó szakasz a játék előírása miatt került a versbe. Utólag úgy érzem, e szakasz nélkül természetesebb a mondanivaló és a stílus is. Szeretném, ha ebben is segítenél véleményeddel.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése