Az vessen rám követ…

„A legtöbb ember meglehetősen jó emberismerő. Sokkal könnyebben hisznek neked, ha kiderül, hogy vannak hibáid.”

(Harlan Coben)

Furcsán érzem magam… Még sohasem tapasztaltam ezt az érzést, legalább is ennyire intenzíven nem. Minden, ezzel ellentétes, fontos életérzést eddigi életem során már – vállaltan - megéltem, felismertem, tudomásul vettem, hogy van, létezik – számomra is.

Ma már tudom, ezek mind-mind fontos létérzések. Ezek megélése nélkül az ember lélektelen gép. Robot.

Ilyenek voltak életemben (és remélem, visszatérnek még újra és újra) az öröm, az együttérzés, és az a bizonyos boldogság, ami olyan megfoghatatlan, leírhatatlan, és amit, ha mégis megpróbálkozunk leírni, megfogalmazni, már-már közhelyes, sokak számára szinte álombéli, illékony, elérhetetlen. Hálás vagyok, hogy én mégis megéltem. Biztosan tudom.

Ez a mostani érzés azonban egészen más. Nem harag, nem rosszindulat, nem is gyűlölet. Olyasmi, mint az öröm… - de mégsem az, hiszen az öröm jó. Ez a mostani „öröm” – nem annyira…

Nehezen szakadt föl belőlem, és súlyos nyomát még mindig érzem. Furcsa, különös, idegen…

Azon gondolkozom egy ideje, éreztem-e már valaha akár hasonlót? Bármennyire tisztán és őszintén idézem eddigi életem fontos életérzéseit, a válaszom egyértelmű NEM.

Kimondom: ez a furcsa idegen a káröröm…

Vagy mégsem? Valamiféle megkönnyebbülés csupán, hogy lám-lám, érdemes volt hinnem a magasabb rendű igazságban, miszerint – igaz, a mesében is így van, és a mesék gyakran nem valóságosak – a gonosz egyszer elnyeri méltó büntetését? Elégtételt éreznék?

Jó volna, ha letisztulnának kétségeim önmagam érzéseit illetően, és pontosan a helyére kerülne ez a mostani is – oda a többi mellé, mint életérzés, tapasztalat, tanítás, és levonva örökérvényű tanítását – mert biztosan van – égül útjára engedném, és nem is néznék utána.

Elengedném… Igen, talán ez a helyes szó – akár a gyász során az önkínzó fájdalmat…

Igen, ezt kellene tennem, annak ellenére is, hogy amiért érzem, az valami olyan mély – nemrégiben engem ért - sérelem abból az irányból, ahová most ez a furcsa érzés ösztönösen száll, ami a sorsom legnagyobb pofonja volt: jótéteményért arculcsapás, sőt, letaglózás, akkor, amikor terheimtől már úgyis húzott a föld lefelé, és én meggörnyedve is, tovább álltam egy ideig még a gúnyos csapásokat.

Nem támadtam vissza – erőm sem lett volna akkor – ám később sikerült felállnom, és hátra sem nézve eltávolodni onnét, ahonnét e kéretlen, érdemtelen, mély sebeket ejtő csapások érkeztek. (Tanítás lehetett ez is – megismerni valamit, egy másik érzést, amit ennyire élesen még sohasem tapasztaltam: a hálátlanság érzését, ami oly mértékű volt, hogy letaglózott)

Hosszú hónapok teltek el, mire sikerült úgy talpra állnom, hogy újra tevékeny életet élhetek.

Ám most – hívatlanul, kéretlenül, ahogy az akkori ütések engem értek – beállított hozzám ez az érzés: padlóra került ugyanis az a másik, akit azóta sem láttam, alig gondoltam rá.

Soha, senkinek nem kívántam apró, pici rosszat sem. Neki sem, soha. Most mégis valami furcsa – örömhöz hasonlót – érzek…- elégtételt…?

Ám el akarom engedni az érzést, amilyen hamar csak lehet…Minél hamarabb, de előbb még meg kell jól ismernem, el kell fogadnom: ez is az én érzésem, ez is én vagyok. S ha sikerült felismernem – útjára engedem, azzal az útravalóval: ne jöjjön többet…

Eddigi élettapasztalatom is azt üzeni: lelki békém, nyugodt álmom ennek az érzésnek az elengedése után térhet csak újra vissza hozzám, s hogy ez megtörténjen, fel kell áldoznom, ezt az újat, ezt a kéretlent, ami hívatlanul beférkőzött a lelkembe.

Döntöttem: feláldozom!

Az vessen rám követ, aki soha nem érzett még hasonlót…

„Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki. Tudod, amíg ilyesmit érzel, a másik a messzeségben örül. Addig még hatalma van fölötted. Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, a bosszú megkötöttség. De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítsz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit. Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál, felelsz, ahogy illik. Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék. És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod... nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben. Mi történt? Nem érted. Már nem akarsz bosszút, nem... s megtudod, hogy ez az igazi bosszú, az egyetlen, a tökételes, az, hogy már nem akarsz semmit tőle, nem kívánsz neki rosszat, sem jót, nem tud többé fájdalmat szerezni neked.”

(Márai Sándor)