Ma reggel, egy barátnőmmel reggeliztem – tudjátok (na persze van, aki nem), a lány, akinek hatalmas angyaltetoválás van a hátán -, megtehettük, hisz nem aludtunk el, nem tűnt el semmi, nem égett meg a pirítós, tehát volt időnk. Ezért is adatott meg, hogy épp ilyen nyugalommal sétálhattunk munkába. Az ilyen, tökéletesen békés percekre használhatjuk a lenyűgözően kifejő szavakat, mint (komótosan) ballagni, andalogni… Valahol ezekben a percekben, a beszélgetés alkalmával mondtam:
- Van valami zseniális abban, hogy embernek születtem.
- Ugyan micsoda? – kérdi ő némi cinizmussal.
- Nem tudom – vonom meg a vállam -, de hihetetlenül élvezem!
Azt hiszem, erre nem válaszolt, csak mosolyogva ingatta a fejét…
De aztán egy ponton, valahol a nap folyamán, történt valami. Nem ismertem fel, hogy pontosan mikor is, de az idő felgyorsult, és én képtelen voltam utolérni. A reggel csendes folyama, hirtelen elmosódott – távoli emlék lett csupán, jövőre vetített vágy, amit szeretnék még… Hirtelen azon kaptam magam, hogy eltemetnek a tennivalók, legalább hatfelé kellett volna szakadnom – hat teljes egész darabbá, melyek maximumot teljesítenek mindenhol – lehetőleg úgy, hogy nem fogyok el, nem tűnök el…
Este 8 óra volt, mikor felnézve az órára újra eszembe jutott a reggel, és a barátnőm pólója – igen, bizony -, tele volt mindenféle kövült csiga lenyomatával. Arra gondoltam jó lenne csigává változni. Azt mondani elég volt, és nem törődöm módon visszahúzódni, elzárkózni a világ elől. Nem törődni vele, miként rohan el mellettem. Talán értetlenül néznék fel emberi lényemre, mely mókuskerékbe zárva egyre csak rohan, sebesen, körülötte a világ elmosódott vágy csupán, csupa sóvárgás.
És hát a gondolat…
Csigák jönnek-mennek, csisszennek-csusszannak, és valahol a távoli jövőben újra felnéz egy, mert belebotlik elkövült ujjaimba, melyek kétségbeesetten próbáltak kinyúlni, hogy meneküljek. Nem lepődhetem meg értetlenségén a mókuskereket látva, hogy mi a fene is ez, és vajon miért rohantam olyan serényen. Gondolhatja, így szórakozom… valaki biztos jót szórakozott… Aztán csak tovább csisszen-csusszan, míg újra fel nem néz… fel nem néz…
Felnézek, és lám 9 óra – megnyugszom.
Mert holnap, emberként újra éledek. Saját tudattal, akarattal, döntésekkel… mert hát ez adatott… és ha már egyre csak szaladok… az a fránya mókuskereket én hajtom – arra amerre akarom, úgy ahogy akarom…
Na, próbáljuk meg még egyszer!...
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése