Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com) váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Javított írás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Javított írás. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. július 2., vasárnap

Újra ősz

with 0 Comment


A köd ázott hajamba tapad,
gyöngykavics görög talpam alatt,
a kertben egy lehajló ágon
fonnyadó körte lóg,
a fogam alatt
roppanó szőlőszemek aprók,
reggel a nap is másként
ébred arcomon,
a borostyán tolakodón
ömlik be az ablakon,
falnál felejtett
létra mellett virágcserép,
elszomorító tűnő nyári kép.
Kerti lak teraszán az apácarács
festék pergető
foszladozó elmúlás,
egy szarka a tetőn,
kerregve önmagát dicsőíti,
szánalmas vékony lábain remegve áll,
mögötte a szél csupasz fát cibál,
az ég opálos vászon,
esőcseppek gyűlnek csendben
a rozsdamarta biciklivázon.


2017. június 28., szerda

A hetedik élet

with 0 Comment


Amikor kinyitotta a szemét, és körülnézett, végtelen békesség szállta meg. Soha nem látott világ vette körül, de áradt belőle valami megmagyarázhatatlan, megnyugtató érzés. Egyedül volt, mégsem érzett magányt, mintha minden, régi ismerőse lenne, részei, amelyek most eggyé váltak. A távolban felfedezett egy dombocskát, rajta hatalmas, terebélyes fával. Lábai ösztönösen ide vitték. Leült a fa tövébe. Valami bódító illat vette körül, amelytől nem tudta nyitva tartani a szemeit. Ahogy lecsukódtak a pillái, éles, kristálytiszta képek villantak az agyába. Felismerte önmagát, amint először született le a Földre. Ezen nagyon elcsodálkozott, mert eddig soha nem emlékezett előző életeire, most mégis olyan valóságos volt minden, még az illatok, az érzések is.
Első itt töltött időszakát, az ókori Egyiptom földjén élte meg. Írástudó családot választott magának, ahol sokat tanulhatott. Fiú volt ebben az életében, állandóan apja sarkában járt, szivacsként szívta magába ennek a világnak minden tudását, rezdülését. Anyjától a szelídséget, a tiszteletet és a fondorlatos intrikákat leste el. Felnőttként a fáraó jobbkeze és tanácsadója lett. Sajnos ez az élete rövidre sikeredett, mert a fáraó bukásával, az ő élete is véget ért. Tisztán érezte, ahogy a hideg penge a hátán keresztül a szívébe hatolt. 
Egy pillanatra feleszmélt, teste hideg verejtékben fürdött. Szívritmusa gyorsan helyreállt és máris a következő életébe csöppent.
Nő volt az ókori Római Birodalomban. Talán azért, mert előző életében nem ismerhette meg a testi örömöket, most bepótolta mind azt, amit elvesztegetett. Ismert alakja volt a vég nélküli dorbézolásoknak, könnyen adta szerelmét bárkinek, bárhol. Amíg teste gyönyörre csábított, népszerű volt, de ahogy elhasználódott, egyre lejjebb süllyedt. Sárban és mocsokban végezte. Elhagyatottan, megalázottan.
Éles képváltással máris a következő életében találta magát. 
Újra női bőrbe bújt, de most a középkori Japánban. Anyja gésaként tengette az életét, és neki is ezt a sorsot szánta, de ő minden porcikájával tiltakozott ellene. Elszökött otthonról és csatlakozott egy tapasztalt szamuráj által vezetett szabadcsapathoz. Fent éltek a hegyek rejtekében. Szeretett itt, ezek között az emberek között, akik tiszta szívű, egyenes jelleműek voltak. Mindenki, apró része volt az egésznek. Egyik nap, cserzett bőrű földműves csatlakozott hozzájuk, mert erőszakkal elvették a kis talpalatnyi, apjától örökölt kertecskéjét. Megkeseredett ember volt, nem szívesen állt szóba senkivel. Az esti tűz fényénél azonban, a tekintetük összefonódott, és ez örökre megpecsételte a sorsukat. Óvatoskodó próbálkozások után, egymás karjaiban kötöttek ki. Közös lett az életfonaluk, megállapodtak, letelepedtek, szerényen, de boldogan éltek, három fiú és két lány társaságában. Magas életkorának végén, nyugodt szívvel távozott.
Jó érzéssel ébredt fel. Egy kicsit elmerengett, de az illat újra ellágyította és máris a következő életét látta maga előtt.
Meg nem határozható korszakba született fiúkutyaként. Első emlékképe az volt, amikor testvéreivel harcolt anyja emlőiért. Aztán egy durva kéz zsákba gyömöszölte. A félelmetes sötét a zsigerekig hatolt, majd egy huppanás, és csend. Az életösztön és az éhség elszántá tette, kiszabadult. Megtanulta a világ kegyetlen törvényeit, az életbemaradáshoz. Mindez mogorvává és bizalmatlanná tette, de egy szép napon találkozott valakivel, akiből sugárzik valami olyasmi, amit még nem érzett sohasem. Közelebb somfordált, behúzott farokkal és elfogadta a felkínált ételt. Követte az ismeretlent, aki felajánlotta a kandalló előtti helyet az otthonában. Elválaszthatatlan társak lettek a hátra lévő időben. Öreg volt és fogatlan, amikor elment. Barátja, tisztelettel és szeretettel búcsúzott el tőle.
Hallotta a pattogó szikrákat, és érezte a kandalló melegét, amikor ebből a létből is felocsúdott. De máris folytatódott az életek menete.
Feleszmélt, körülnézett. Hatalmas tarka-barka réten találta magát az ezerszínű, pompázatos virágok egyikeként. Szirmai püspöklila árnyalatban kitűntek a környezetből. Büszkén tartotta hajlékony fejecskéjét, úgy érezte, hogy királynő ő az alattvalók között. Egy verőfényes napon, két kislány jelent meg a réten. Önfeledten virágcsokrokat gyűjtöttek. A kisebbik megszólalt:
- Olyan jó lenne a csokrom közepébe valami szépség…
Ekkor látta meg őt, és már nem is lehetett kétség, hogy melyik lesz a kiválasztott. Lilafejű úgy érezte, hogy a boldogsága felülmúlhatatlan, bár az eddigi életteréhez képest zsúfolt a hely, de mégiscsak ő volt a központban. Vázába kerültek, és ideiglenesen táperőt szívtak az alájuk helyezett vízből, de mivel elvesztették gyökereiket, fokozatosan legyengültek. Egy szomorkás délutánon ezt hallották:
- Kislányom, elhervadt a csokrod, dobd ki kérlek, mert már nincs jó illata! Így kerültek a szemétdomb tetejére, ahonnan patkányok hordták szét őket.
Vegyes érzelmekkel riadt fel, elgondolkodott, de máris jött a hatodik élet.
Ez pedig, napjainkra datálódik. Balerina volt. Apró tüll szoknyájában egyensúlyozott egy félgömb belsejében, amelyet ha megráztak, hóhullást imitált. Gazdag kislány kedvenc játéka volt. Amikor megkapta, állandóan magával hordta és rázogatta. Aztán már egyre kevesebbet, végül bekerült a megunt játékok dobozának sötét zugába, ízléstelenül kiöltözött Barie babák és agyonnyüstölt plüssmacik mellé. Végtelennek tűnő időt töltött ezen, a számára félelmetes helyen. Már feladta a reményt, hogy újra megláthatja a fényt, amikor a doboz megmozdult és hosszú utat tett meg. Amikor kinyílt a teteje, apró kezek kíváncsiskodtak be rajta. Ő egy törékeny kis kézbe került, és az üvegbúrán keresztül, két nagy kék, csodálkozó szem leselkedett be hozzá. A kis kezek gondosan megtisztogatták a homályossá vált félgömböt, és az éjjeliszekrény főhelyére helyezték. Újra hullt a hó, értelmét látta az életének. A kezek közben megnőttek, a szemek álmodóak lettek, de ő továbbra is becsben maradt. Élete különös véget ért. Az akkor már öreg, ráncos kezek, még utoljára felrázták a hópelyheket, majd erőtlenül leejtették a földre. Milliónyi darabra pattantak az üvegszilánkok, a folyadék szétfröccsent, a balerina nyaka természetellenes pózba csavarodott. A két lélek együtt hagyta el a Földi világot.
Amikor újra felébredt már mindent megértett. Most egy köztes létben van, ahol visszaemlékezve eddigi életeire eldöntheti, hogy elég tapasztalatot gyűjtött-e a Föld nevű bolygón. A hetedig élet választható: vissza a kék planétára, vagy otthonunkba, a Fénylény világba?
Felállt. A virtuális világ lassan kezdett felbomlani körülötte. Apró, gyorsan mozgó fénygömbökké alakultak át, és emelkedni kezdtek. Hirtelen egy fénynyaláb világította meg. Teste fokozatosan elenyészett az egyre erősödő fényben, majd hirtelen eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott…



2017. május 31., szerda

Szerelemforgó

with 0 Comment


Szerelmes volt a világ, érezted?
Minden elcsókolt csókod íze édesded,
Kiserkent az erdei kőris és a kankalin,
Kikerics sziromszoknyája karmazsin.

Szerelemforgót úgy fújtatok a réten,
Ahogy illanó pitypangpehely szerteszállt a légen?
Felmásztam a hegytetőre, onnan kiáltottam, Szeretlek,
Te elbújtál a völgybe, s túlharsogtál, viszontszeretlek.

Szerelemforgónkat pörgettük csóksóhajjal,
Napfelkelténél, mikor karjaidban ébresztett a hajnal,
Neked adnám a világ összes szépségét,
Tibetet s kelet hét csodájának összességét.

Szerelemforgónk hajórajunk kormányán forog,
Vad viharnak, villámlásnak ellenálltak az árbocok,
Érzem a zúgó tenger keserves morajlását vállamon,
Érted a legnagyobb égiháborút is felvállalom!


2017. április 26., szerda

Hattyúlány ( Anyák napjára íródott)

with 0 Comment


Anyácskám, hallgassuk csendben csak mi ketten,
Vörösbegy hogyan csiviteli csevegő szólamát,
Tavasz csöpp hírnöke újra megérkezett,
Anyák napjára örvendezést hirdetett.

Anyácskám, hallgassuk csendben csak mi ketten,
Aranyeső csipogó füzikéje nap-sárga kellem,
Pacsirta nótájára az erdő némasága bont bogokat,
Gyermekszívemen gondtalan percek hagynak nyomokat.

Anyácskám, hallgassuk csendben csak mi ketten,
Illatos hárson vad gerlék turbékolnak jegyben,
Zsongó-bongó természet pengeti a tavaszi hárfát,
Felhőtlenségben oly jó csodálni veled a csillag-pávát.

Anyácskám, hallgassuk csendben csak mi ketten,
Fűszálak zizegésén tücsök ciripel, katica pettyen,
Lent az akácosban sárga rigó jókedvűen fütyörészget,
Tölgy odvából mókus toppan, körbeugrálja a rétet.

Anyácskám, nézzük csendben csak mi ketten,
Kasmíros füstifecske fészkére leltem a kertben,
Jézus szívének cseppfátyla kinyílt ligetem szegletén,
Mentsváram kapuja kitárul vasárnapi napfelkeltén.

Anyácskám, hallgassuk csendben csak mi ketten,
Gordonkámon g-moll ütem szól reményvesztetten,
Zsörtölődő szavaid, akár a kaktusz éles szúrása,
Átlátszó szívem görcsös tapintatának szétzúzása.

Anyácskám, kérlek, érzékenységem gyorsan szárítsd fel,
Nézem betegségtől meggyötört lényed, aggodalom fog el,
Tudom, ami erődből telt, értem mindig megtetted,
Gondtalan gyermekkorom munkával megteremtetted.

Anyácskám, nézd! Mekkora lett kárókatonád!
Átéltem én is egykor a szülőanyák fájdalmát,
S mégis egy perc alatt elfeledtem gyötrelmem,
Mikor erős érzelmi kötelékem kifonták belőlem.

Anyácskám, ha jól sejtem, sok kétség felzaklat,
Vándorutunk véges, egyszer majd a porhalom betakargat,
Neked nincs mitől félned, hiszen Hattyúlányod
Ellebegteti égi vitorlással a hattyúk taván álmod.

Anyácskám, siklunk majd oly kecsesen,
Hattyútáncot lejtesz, mint egykor délen,
Boldogságod szép hajnalát szívedben felidézem,
Átúszunk az égi róna lagúnáján könnyedén.

Anyácskám, ne sirasson meg mondókám,
Inkább pihegő lepkét hintáztassunk hintóján,
Nézd, éppen rózsaszín cseresznyevirágon repked,
Anyácskám, áldás szálljon rád! Gyöngyszemeim elrejted.


2017. április 19., szerda

ítÉLETút (KK-SZB)

with 0 Comment


Tenyerén hordozott sok szorgalmas népet, altatott hontalant, és látott milliónyi szépet. Selyem vásznát mosta az eső, marta a fagy: meghasonlott, felhasadt. Mindenkié volt ő, s övé volt a képzelt tehetetlenség minden szemhunyása. Tétlen percekből lett tengeren értéktelenedett el, megfellebezhetetlenül.                                               Groteszk alak, kilépve az árnyékból, nem állta nézni tovább hányatott sorsát, ecsetet és fantáziát ragadott.  Eképp alakult úgy, hogy ő, a Meghasonlott, a farsang ihletére talán, mozaik üvegnek öltözött. Ettől kezdve, kéken, pirosan, sárgán terítette vásznát a nagyérdemű elé. Mosolyt és haragot csalt ezerféle arcra, s tömegek figyelték miként válik önmaga komédiájává. A megalázás eszköze volt, és egyúttal áldozat. Gólyahír egy új nap alatt.
Hétköznapivá szürkült mivolta újra megosztóvá érett, és azóta hiába mossák el színét! Temérdek felnyílt szempárnak mindaddig festett üveg marad, míg fel nem karolják ügyét, és ki nem gyógyítják skizofréniába süllyedt állapotából... Nyitott kérdés, lesz-e alkalma még megvalósulnia önmagában, kimondatja-e még a tömeggel: ő nem mozaik üveg. Addig is, mi megtanulhattuk példáján, és tanulhatják még sokan:  ahhoz, hogy az út egy legyen, az útnak közösnek is lennie kell! 


2017. március 1., szerda

Holdfény

with 0 Comment


Hold öböl csillaghamu tengerében csónakázom,
Hüvös szél leheletével finoman játszom,
Érzem, óvatosan végigkúszik bőrömön, lassan simogat,
Majd pajkosan hajamba kócolja a sivatagi rózsákat,
Fehér Hold Naszály parti homokdűnéi emlékeimre omlanak,
Perzsa porszemcsék ujjaim között szélmalom táncot járnak,
Testem részecskéire szóródnak, a bársonyos homokcseppek,
Hajómmal lassan révhez kötöm a halványodó emléket,
Holdfényes szigetre csendes sirályú árral gondoláztam.
Hold vízesés zubogó vízcseppjeit kültakarómra tetováltam,
Neved betűit sejtjeimre csillaghamuval gravíroztam,
Érzékeny lábfejemen Fehér óceán mohó hullámzása nyargal,
Milliónyi gramm ametiszt érintkezik talpamon minden taggal,
Zónáimnál lehorgonyozva felgyújtod a kicsi máglyákat,
Vágtató vágyakozástól hevülten átlépünk dermedő tilalmakat,
Önfeledt óhajunkra egy refrénre zendül most az univerzum,
Újra kinyílt másodvirágzású szerelmünk, rímekre írt impresszum,
Holdsugárral Fény Istennővé váltam a hűs galaxisban,
Türkiz pillantásod sugarait tekintetemre bátran vonzottam,
Beleremegtem ölelésedbe, halk sikollyal kértem: - Velem ezt ne tedd!
Rég elveszített vad szenvedélyünk bennünk hevesen lüktetett,
Szívemből elillanó bánat illatozó varázsai rám hulltak,
Holdszellő fuvallatával szirmaim virágba borultak,
Szoríts magadhoz! Ne engedj el! Karjaid bilincseit jól lezártad.
Veled akarom átélni vörös eső záporát, forró éjszakában,
Beléd ájulva megsemmisülni a tomboló nyár örök évszakában,
Pillangóiddal szárnyalni Hold tenger lágy hullámverésében,
Újra, és újra elsüllyedni lüktető ereink csobbanó vérében,
Azonos ütemű dallam legyek dobbanó gondolatod körforgásával,
Egy dimenzióra lépjünk a Napsugár, és a Hold örök váltakozásával,
Földtengely lassú mozgását Én benned rendszereztem,
Ne karcold fel többé szívsebem! S Én összekötöm veled szerelmi övezetem...



2014. június 8., vasárnap

Fájsz

with 0 Comment


úgy tűnik
bár messzebb
egyre jobban
már nem dobban
csak lassan ver
felködlik
volt
ilyen az emlék,
mosódik, fakul
és ott van
minden percben
órákra váltasz
telik, múlik
de el nem
napszak nélküli
folyamatosság
mint a keringés
az egész testben,
sejtőrlő, lélekpusztító
fojtogató
majd egyszerre
eltűnik
mint, minden



Pilinszky János: Késő kegyelem verse ihlette


2013. szeptember 1., vasárnap

Sötét Szárnyak Suhogása

with 0 Comment


Sötét Szárnyak Suhogása
                                   Robert E. Howard műve nyomán
Olyan pokolba küldtetek engem istenek,
amit tűrnöm tovább nem lehet.
Voltam gályarab, lapátom széttörött.
Az inkvizíció tüzes foglya,
leomlott a mocskos kínzókamra..
Vártam én szomj- és hirtelen halált.
Pestises voltam és varázs alatt, újraéledtem,
mint a keleti mesékben.
Most köröttem ezer vérpatak és
rettegett kardom semmit nem tehet.
Voltam itt ezrek reménye, forradalom és ígéret.
Most átkozom a csalárd isteneket,
kik szórakoznak ezen a koszos sárgolyón,
átkozom szellőjüket, és félelmes városaikat,
melyeket  a gaz ural majd be,
megtagadok múltat és jövőt, a tagolhatatlan,
kusza időt, a ködbefúló kozmoszt
és a szférák zenéjét.
Elátkozom magyarázataitok és saját potomságom.
A semmit nem ígérő Nihilt, mindent mi
rendet teremt és szétveti azt.
Megtagadom a fajt, amiben születnem lehetett,
megtagadom a piti halált és
a hozzá való életet. Ha valaha volt szeretet, részvét,
vagy szégyenpír, vagy vak düh, érthetetlen
gyűlölet itt,
ebben a koszos dzsungelben, hajnal előtt rájöttem,
hogy mégse érek semmit,
de az undok kedvetekért
nem emelek magamra kezet!

Ó halottak, ti már mindent látó és
mindent tudó halottak,
ti várakoztok.
Karmokkal feltépett testeitekkel,
Dióként feltört koponyáitokkal, benne
undorító szörnyek utolsó látásával
Nem fogadjátok el, mit ingyen felajánlok.
Várakoztok…
Maradhatok…

Nézd, Solomon Kane lovag!
Nézd a táj feléd mozdul, úgy
Adja kézre magát!
Önként simul az ág, a rost,
ellenállhatatlan tenyeredbe.
Lásd a csapda nagyszerűségét,
mennyire gyönyörködhetsz benne.
Nézd a tüzet, Solomon Kane, ahogy az egekig száll!
Lásd, ami ott pusztul nem karom, nem bőrszárny:
A halál pusztul el ott. És ezt nézheted és láthatod, és
úgy kikacaghatod,
ahogy az eszelősök se tudnak soha.
Vedd nyilaid: most tévedhetetlenek.
Csapj le kardoddal,
nem ember irányítja azt! Ma benned ül a központi világ
és lásd, ettől az idő is megállt.

És Solomon Kane, botcsinálta ember
érzi, ennél több, ő már soha nem lehet.
Parázs kialudt, fegyverek a kezébe.
Visszafordul az úton, ami egyszerűen
csak elvezet.

2013. július 24., szerda

Megalázottan

with 0 Comment


Megalázottan (Azidegenség szörnye)-javított írás

Állomás következik !- kiáltásra és ajtó döngetésre riadt fel a lány. Az utasok  zajosan, kapkodva, vörös szemekkel szedték le csomagjaikat, s tódultak az ajtó felé. A lány lopva a tükörbe pillantott, majd utánuk sietett. Kíváncsian, visszafojtott örömmel bámult ki az ablakon.  Villanyoszlopok, gyárkémény, házak suhantak el a hajnali szürkületben. Lassított, majd nagy csikorgással megállott a vonat. Ideges tolongás, hangzavar, s már a peronon állt. Ment a tömeg után lépcsőkön le, lépcsőkön fel.  S ekkor eléje tárult a Város, álmai, reményei városa ! Mennyit tanult, hogy ide jöhessen, gondolta, s megkönnyebbült szívvel elindult az úton. Az ébredő város zaja, az ódon nagy házak elkápráztatták a kisvárosi lányt. Valami boldogság áramlott szét benne. Mire felócsudott , már ott állott az egyetem épülete előtt. Csodaszép volt! Kis vaskerítés mögött keskeny macskaköves járda futott az ajtóig. Félénken nyitotta ki a  az ajtót. Hatalmas lépcsők futottak minden irányba.  Melyiken induljak? Merre van a beiratkozó, ijedezett . Meglátta az egyenruhában állingáló portást.
-Szeretnék beiratkozni . Merre menjek?- kérdezte  tőle.
- Balra, majd egyenesen előre. Érti , amit mondok?
-Igen , értem- motyogta a lány.
És elindult. Sietős léptekkel vidám fiatalok jöttek utána. Ki csomagokkal , gyűrött arccal, ki anélkül frissen, derűsen. És csevegtek, Ki így, ki úgy. A lány hallgatta őket. És értette a beszédet. Gyomrából a szorongás eltűnt, s a szíve se kalimpált már annyira. . Amire odaért már hosszú sor kígyózott előtte. Magában fogalmazgatta mondanivalóját, keresgélte a helyes szavakat, figyelt a  ragozásra is. Odahaza dicsérték nyelvtudását, most mégis mintha gombóc akadt volna a torkán! Végre rákerült a sor.
-Jó napot kívánok! Szeretnék beiratkozni… De nem fejezhette be, közbevágott az ablak mögött ülő nő.
-Magyar szakra?
-Igen- szinte suttogta a lány, s a szíve rettentően meglódult.
-Gondoltam- vetette oda foghegyről a nő, majd szúros szemekkel végig mérte.
-Tessék, töltse ki, adta ki mogorván a papírokat. Pedig addig mindenkire mosolygott. Pirosság öntötte el a lányt. Tudta szerint nem vétette el a szavakat. Talán a kiejtése árulkodott!
Az asztalnál többször is elolvasta az iratokat. Csak el ne rontson valamit! Belepirosodott a nagy igyekezetbe. Megfontoltan töltötte ki az íveket.  Egy kérdésnél, mint a döbbenet, megállt a keze. Soha nem hallott szó állt a kérdésben! Patakokban csorgott róla a veríték. Szorongva fordult segítségért a mellette ülőhöz. Az csak bámult rá meredt szemekkel. Nem válaszolt.
Összeszorult szívvel ment vissza az ablakhoz. Érdeklődni.  A nő kelletlenül válaszolt.
Beírta a választ, majd átnyújtotta a papírokat. Az hosszan, komoran vizsgálgatta az iratokat.
-Jól van- mormogta.
A lány fellélegzett. Kövér verítékcseppek gyöngyöztek a homlokán.


2013. július 3., szerda

LIBIKÓKA

with 0 Comment


Egyszer fent és egyszer lent,
sorsunk sajnos nem csak móka,
örömöt bánat követ,
életünk egy libikóka.
Odatartom arcomat,
csókok helyett pofon csattan,
kitárom ablakomat,
üveg törhet a viharban.

Edzett leszek, mint acél,
felhevítve vízbe vetnek,
szívem így lesz kőkemény,
másképp gyakran összetörnek.

Őszintének születtem,
nem adom valódi arcom,
érjen bánat, száz veszély,
örömömért vívom harcom.
Leszek inkább egymagam,
tükörbe így tudok nézni,
felvállalom önmagam...
Boldogságom el fog érni.


2013. június 16., vasárnap

Tavaszi óda

with 0 Comment


Lágyan, zümmögőn ébreszt
a márciusi szél,
s első gondolatom: te vagy,
Kedvesem.
Áttetsző foltként
terjed szét a fény,
harmatcseppekkel
gyöngyözve a reggelt…
Ahogy sietek hozzád,
lépteim kopogása
eltűnik az ébredés zajában.
Visz előre a szívem,
hisz vágyódom utánad.


2013. április 1., hétfő

Mihály

with 0 Comment


Hangos csattanással vágódott be a göcsörtös bükkfa ajtó. Zsalu pántjai majd’ kiestek a keretből.
A bent ülő öreg juhász egykedvűen tekintett a bejáratban megálló császári katonára. Nem ijedt meg. Már hallotta, hogy közeledik. Bár, azt nem tudta ki fia-borja jön napnyugtakor. Kucsmáját sem emelte meg jöttére. Elvégre, a labanc érkezett, neki kéne illően köszönni. Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten.

A katona, jobb kezét még ott tartva a nyitott ajtó deszkáján, szétnézett a kalyibában, majd, miután meggyőződött róla, hogy a ház ura egyedül van, fölényes hangon szólt hozzá:

- Adj ennem, büdös paraszt! De gyorsan, az istenedet, ne nekem kelljen keresnem, mert abból jó nem származna!
- Má régen megkínáltam vóna, ha lenne. Most várom a Mihályt, hátha hoz valamit vacsorának.
- Hol az a Mihály, honnan jön, hová ment? Beszélj, vén mihaszna!
- Az erdőbe ment, vadászni. Unnan várom. Ement már vagy négy órája. Behajtottuk a juhokat oszt már ment is.
- A fő császári erdőben vadászik? - Csapott az asztalra ökölbe szorított kézzel, ahogy bentebb ment a szobába. – Remélem, van rá engedélye, mert felköttetem.
- Van hát. Hogy ne volna? Ez okból megnyugodhat a kegyelmességes katona úr.
- Százados úr a megszólítás, te büdös! Hol a tisztelet belőled? Vedd le azt a rongyos kucsmát és hajolj meg, mert felrúglak!
- Hajulnék én, de jaj a derekam. Beleette magát a nyavalya. Fekünni is alig bírok. A kucsmám meg a maga egészségéé hagynám a fejemen, a tetyvek miatt.
- Fújj! Az anyád! Mentél arrébb! - S tett három lépés távolságot a juhásztól. - Hol van már az a gaz Mihály? Éhen vesszek talán? Még meg is kell csinálnotok nekem azt a vacsorát.
- Ha tudta volna, hogy jönni tetszik, biztos idejében visszaér.
- Ne feleselj te, mert megkenem a fájós derekad a kardlappal! Lehet, nem is hoz semmi. Lehet olyan szerencsétlen, mint te. Te is csak juhász vagy és nem vadász.
- Hoz az. Olyan még nem vót, hogy ne hozott vóna.
- Ha nem úgy lesz, nyakát szegem egy birkádnak. Mekkora a nyáj?
- Tegnapelőtt még vót százhatvan. Aztán jöttek a maga társai oszt elvittek százötvenet. Mondván, egy embernek tíz birka elíg. A Mihály meg akkor már második napja vót oda, hogy szólni lehetett vóna. Bement a faluba, oszt ott fogta valami. Tegnap, kihajtásra ért vissza. Pedig, ha itthon lett vóna, talán hagytak vóna húszat is.
- Tíz birka? Te vagy a tizeneggyedik! De egy kardhegyre kerül, négyet meg én hajtok el a katonáim után. Megértetted?
- Meg én. Marad, az a lényeg.
- Kiszáradt a szám, hogy veled fecsegek, vén senkiházi. Adj innom! Adj egy kupa bort!
- Nincs én nekem borom, kérem. De húzok a kútbú friss, tiszta vizet. Azzal óthatja szomját.
- Milyen egy lepusztult ház ez, te? Rögvest felgyújtom. Legalább melegítene valami. Úgyis koldus vagy te, a koldusok között is. Még borod sincs. Igyák a vized a békák. Ilyet képzelni? Én, vizet? Meg vagy te veszve! Aztán mondd csak! Kurucot láttál-e erre mostanság?
- Nem én. Nem jönnek ők erre. Sok itt a szúnyog.
- Egyedül laksz itt, paraszt?
- A Mihállyal vagyunk, kettecskén, csendesen.
- Asszony nincs a háznál?
- Vót.
- Mi lett vele? Elhagyott mi, mert nem bírta a szagodat?
- Megholt. Ott nyugszik szegényem a falu széli temetőben. - Sütötte le szomorúan a szemét. Keserűség tükröződött arcán, s asszonya képét keresgélte a padló mintázatában. - Ötödik éve, hogy elment. - Mondta, szomorú sóhajjal.
- Mi lett vele? Belehalt a keserűségbe, hogy ilyen az ura? Ilyen senkiházi juhász?
- Szülés közben vitte el magáva a gyárök. - Sóhajtott újra, s megtörölte szemeit.
- No! Ne legyen ilyen nyámnyila! Férfi létére rí itt, mint valami taknyos. Ilyen katonám lenne, már lelőttem volna. De magára a puskaport sem érdemes pazarolni. Még a csizmám sem törölném beléd. Pedig volna róla mit. Ha nem fázna a lábam, hozzád vágnám pucolásra. Nyomorult. Hol az a Mihály már?
Az öreg kicsit belemeredt a gondolataiba. A szép emlékképekbe és a fájdalomba, ami még mindig kínozza. Csak valahol, távolabbról hallotta a vendég szavait. De hallotta.
A katona is elgondolkodott valamin. Leült az asztal melletti székre és az ablakra meredt. - A Mihály a fia?
- Dehogy az, kérem szépen. - Legyintett kezével. - A temetésen csapódott mellém. Azóta vagyunk itt kettecskén. Csak néha jár el. Hol a faluba, hol meg vadászni. De úgy hallom gyön is. Elébé megyek. Ha hoz valamit, azt úgyis kint ke nyúzni.
- Képzelődsz öreg, én nem hallok semmit. De menj! Aztán csak úgy, hogy halljalak benneteket. Nehogy szövetkezzetek itt ellenem!
Azzal az öreg kiment és megállt az ajtó előtt. A bent pöffeszkedő katona nem látta a kinti sötéttől, csak a nadrág világát. Hegyezte füleit, hogy minden szót halljon. Nehogy aztán valami váratlanul érje. De csak az öreg szavai jutottak be a házba.
- No, Mihály! Hoztál-e valamit? Egy nyúl? Alighanem sánta lehetett. De remek lesz. Nyárson, hagymával. Soká gyötté. Elfáradtál? Tiszta csatak vagy. Hozd magad rendbe, mert úri vendégünk van. Addig én szólok odabent, hogy meggyüttél, eredményesen. Türelmetlen a százados úr. No, menj! A vadász engedélyed is hozd, mert látni akarja a főméltóság. - Azzal vissza is ment a házba.
- Hol a Mihály, te paraszt? Nem tán rafinálkodik valamiben?
- Azonnal itt lesz, csak iszik a kútnál, meg rendbe szedi magát kicsit. Ahogy jött, úgy mégse jelenjen meg a százados úr előtt! Nem lenne illő. ilyen tiszttel szemben.
- Nagyon helyes. Fel is akasztottam volna, itt, helyben. Mi az ott, a kezedben? Nyúl?
- Az. Rögvest kirántom a bundájából. Addig meg, ismerkedjenek meg a Mihállyal. Jön már. - S ennek a mondatának a végére belépett Mihály a lakba. A katona meglepetésében meg sem tudott szólalni. Csak a szék karfáját markolta meg mindkét kezével ijedtében. Nem erre számított. Rettegés lett úrrá rajta, mikor Mihály meglódult felé. Szemei könnyel teltek meg és nadrágja átnedvesedett saját vizeletétől. Reszketett, mint a kocsonya, minden porcikájában.
Mihály két ugrással ott termett a labanc mellett, s még így is, hogy az ült, nyakáig ért. Áporodott meleg leheletét arcán érezte a katona. De ez volt a legkisebb baja. Hanem a fogai. Azok a nagy, hegyes, fehér fogai, amik rettentőn meredtek rá. Fenyegetőn, csurgó nyállal. Megdermedt. Szinte meg is halt, ott, helyben.
Mihály meredten nézte a hívatlan vendéget. Meg sem moccant. Izmai megfeszülve vártak ugrásra. Ha megmoccan a labanc, vége.
A juhász enyhén elmosolyodott, de komoly hangon szólalt meg a még nyitott ajtóból.
- Szép kutya, ugye? Meglehet vagy hetven kiló. Ha meg felágaskodik, magasabb, mint én. Minap úgy megörült nekem, hogy fel lökött mikor képen nyalt. Nem elég, hogy komondor, de még kan is. A kanok meg jóval nagyobbak, mint a szukák. A gazdájukat viszont ugyanúgy védik. Csak néha önfejűek. De okosak és nem felejtenek. Amióta meg maguk itt jártak, a labanc szag kifejezetten a kedvence lett. Szép kutya, jó kutya a Mihály. Találkozott már nádi farkassal is. Ehun van a bundájuk az ágy előtt. Tuggya hogy van a komondor ezzel? Egy farkas nem farkas, két farkas, fél farkas. De ezt majd ő elmeséli. Hagyom is magukat. Beszélgessenek csak. Hátha a végére még a szín is visszatér az arcába a százados úrnak. Én meg addig szépen bezárom az ajtót, nehogy akármi is megzavarja az ismerkedést. Aztán szólok a barátaimnak, hogy nyergeljenek, egy labanc barátjuk keresteti őket. Ez a kis nyúl kevés lesz ugyan annyiónknak, de nem baj. Lényeg, a jó társaság. Igyekszem vissza. Pár órácska az egész. Addig is, jó ismerkedést!


2013. március 17., vasárnap

Soha

with 0 Comment


 Ha üvegnek érzed, s kezeled lelked,
úgy is fog működni az...
mégis, mégis selymes marad,
mint a lágyított damaszt.

Vágyak mik hajtottak egy Életen át,
nem voltak ám hatalmasak,
hisz mindenki csak arra vágyik,
hogy süssön rá a nap.

Halvány sugár, mi meg tud mosolyogtatni,
egy piciny csík a falon,
mit ugyan elrejthet árnyék...
De Te tudod...
soha feladni-ajándék!



2013. március 10., vasárnap

Ildikómnak

with 0 Comment


Harminc éve együtt már.
Nem kevés.

Köszönöm Neked az éveket,
hosszú hónapokat s perceket.
Mennyi van még?
Tudni nem lehet.

Harminc éve együtt már.
Ismétlem magamban.
Mi ketten egy boldog pár.

Szinte csak kaptam Tőled,
most rajtam a sor,
hogy visszaadjam
a háromszázhatvan hónapot.


2013. február 10., vasárnap

Szabadon

with 0 Comment


Nem akart semmit, csak repülni. Szabadon, mint megannyi galamb társa.
Nem tudni hová, miért. Talán a túloldali gabonatárolóhoz enni. Vagy párjához, tavasz eljövetelét érezve. Vagy ezektől teljesen eltérő okból.
Repülni. Ezért teremtettek neki szárnyakat. Erre tanította a természet és anyja szava, mikor kinőtte testvéreivel a szülői fészket.
Repülni. Át, út, árok, korlát felett. Gyorsabban és gyorsabban. Ösztönből.
Repülni a többieket megelőzve. S célba érni mindenki előtt.
Repülni úgy, mint még soha. Elhinni, nincs nála gyorsabb gerle. Talán nem is volt. Lehet, társaival versenyeztek. Fogócskáztak, mint tavasszal az ember gyerekek. S ő volt most az első. De az is lehet, hogy a türelmes utolsó. Már nem tudni. Nem mondja el.
Gyorsabb akart lenni, a vonatnál. De az nem tűrhette ezt a gyermeteg versengést. Mogorván, kegyetlenül végigsújtott rajta. Nem érdekelte, hogy gyönge hozzá a kismadár.
Megütötte.
S a kicsi gerle most ott gubbaszt a szomszédos sínpár között, fájdalmaktól gyötrődve. Hallja még az utánuk érkező vonatokat. Ahogy fékeznek. Ahogy rosszallón megjegyzik., sajnálattal nézve le rá.
"-Ejnye, ejnye! Nem szabad az erősebbel kezdeni! Látod, mi lett?"
Csak ült és várt. Lehet, szeretteire gondolt. Fióka barátaira. Lehet, csak az elmúlás után sóvárgott.
Hallgatózott. Látni nem látott az ütéstől, szemében keletkezett vérömlenytől és traumától. Hallotta a közelítő lépteket és az ember beszédet.
"- Szegény kismadár. Ha látsz egy botot, szólj! Feleslegesen ne szenvedjen.
- Oké."
Hallotta az eltávolodók zaját, ahogy elhaladtak a peronon. Nem érdekelte. Nem is értette, hogy miről volt szó, hogy róla és az ő haláláról beszélnek.
Csak gubbasztott. Egyedül, sebesülten. Aztán hallotta a távolból visszatérő lépteket. Egyedül jött felé valaki. Lent a kavicson, a sínek között, mögüle érkezve.
Talán azt is hallotta, ahogy a bot sújt felé a levegőben. Talán. Talán a husáng finom, fa illatát is érezte közeledni.
Aztán már semmit. A hátát eltaláló erős ütés, halk puffanással elvágott benne mindent. Megszűnt az emésztő fájdalom, a várakozás valami után, s az emlékek.
Nem érezte a testében végigfutó rángást sem, amit a következő, fején ért ütés oldott fel.
Legszívesebben halkan búgta volna háláját, hogy nem fáj már semmije. Csapott még pár utolsót szárnyaival, majd végleg útra kelt.
Szállt újra, szabadon.


2013. február 3., vasárnap

Egy élet eladó

with 0 Comment



Némi rongyért eladó egy élet,
kellene még papír ágy,
pad bérlet.

Némi melegségért álmok eladók,
kellene még párna,
melegítő takarók.

Némi sajnálatért eladó önbecsülés,
kellene még aláztatás,
sajnálatba menekülés.

Némi vigaszért eladó  mindenem,
kellene még dohány, bor,
szemetesből élelem.

Némi szánalomért eladók értékeim,
szakadt szatyorba tett
rongyos könyveim.

Némi tanácsért eladó a megértés,
hogy szeretek így élni,
tévedés.


2013. január 13., vasárnap

Rozsdaszín szavak (javított)

with 0 Comment


Rozsdaszín szavak,
nem sírok,
csak könnyeim patakzanak.
Nem fáj.
Semmi, semmi.
Csak nyom belül valami,
csend van, a csend hangja
nem zavar, zúgó szava elmém
mélyét felkavarja.
Félig felejtett gyermek korai,
fájó emléke, akkori életének
mát kísérő szívverése,
elszakadt élet szakadékba
hulló keménysége,
olvadó jég párát adó
hideg lehelete megértésre vár.


2013. január 9., szerda

Ezerszínű (javított)

with 0 Comment


Magamba nézek: mély ez a kút,
zuhan sebesen a gondolat,
hanyagul dobta belém a kíváncsi öntudat.
Kérdőjellé görbül, ahogy egyre
mélyebbre ér a szívembe, ami itt benn
dobog monoton, mint váltók
a döcögő vonaton, egy hosszú úton,
hol könyököl az unalom.
…és nézem, egyre bámulom magam,
igen, a gondolat már-már rohan
bennem, a kútba, hogy megfejtse újra,
hogy ki vagyok én, mert egyszer már tudtam,
mikor anyám karján tejszagún aludtam.
De rég volt, azóta kútkávámat
oly magasra rakta fel az idő,
hogy nem hallom csobbanását sem,
ha belézuhan egy gondolatnyi kő.
Igen, már azt hiszem, túl mély vagyok,
néha magamtól fojtogatva fulladok,
lelkem olyankor, mint kolibri szárnya,
úgy verdes e testben a hús-kalitkába’,
hová az Isten nem tudom, mért rakott,
hol néha úgy érzem, magamra is hagyott…
De mégis, nézem ezt a mély kutat
talán a fenekén a halál most mulat,
hisz ha ott van, úgysem látom,
mint éjszakába akasztott fekete kabátom,
olyan az egyszínű halál,
tágra tárt szemem rá nem talál.
És nézem ezt a mély kutat,
bennem már negyvenévnyi indulat
forr, mint vulkáni magma,
tudjam meg, végre, ki vagyok,
de még ma!!!
S bámulom ezt a mély kutat,
a gondolatnak csobbanása sincs,
már nem kutat,
mert rám talált a felismerés,
ami több, mint kósza feltevés:
Mert fa vagyok én, melyben erdő lakik,
ezerszínű, egymásba ölelő rengeteg,
ősapáim, ősanyáim a Tóth atyafik
törzsembe égetett jele rengeteg
üzenetét hordozom,
én, ki a mély kutat
már mosolyogva bámulom.



2012. december 30., vasárnap

Csendesen (javított)

with 0 Comment


Csendesen múlik az idő,
a világ hallgatag,
váltják egymást a percek,
pár pillanat,
az év utolsó napja véget ér.
Pezsgő fut a pohárba,
a jövő álma szép regényt, 
reménye életet ígér.

Két karoddal átölelsz
ajkad bársony, simogat.

A legkisebb pásztor (javított)

with 0 Comment


Szürke ruhában komor fagy,
ül szárazon, hideg ereszen.
Hová tart fajtám serege?
Lépnek keményen, fekete rendben.

Templomban állnak, áhítattal,
előttük jászolban apró gyermek.
Álmát virrasztja gyertyaláng-angyal.
Körötte a hívek térdepelnek.

Sötét, goromba éjjeli fagyban
magukkal viszik a kisdedet.
Szívverésükre válaszol karban
az angyali kórus szent éneket.

S én a legkisebb pásztor, ki fázom,
maradtam volna otthon, a tűz körül?
Értem is fekszik a szalmaágyon.
Bűnös lelkemen, hiszem, megkönyörül.


► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.