Egy macska végakarata

Ez is elérkezett. A kilencedik életemet taposom és érzem, hogy minden nap gyengébb vagyok, közeleg a vég. Itt az idő, hogy összegezzem eddig történteket és elinduljak az utolsó utamra. Sokan úgy tartják, hogy nekünk, macskáknak hét életünk van. Ez nem igaz, erre én vagyok az élő bizonyíték.

Az első életem tartott a legrövidebb ideig. 

Éppen csak megszülettem a világra, amikor úgy határoztak, hogy nem kell több éhes száj a házba. Így hát, társaimmal együtt bedobáltak egy zsák mélyére, és rövid zötykölődés után egy huppanás jelezte, hogy lemondtak rólunk. Testvéreimmel küzdöttünk az életünkért, amennyire egy újszülött életösztöne harcolhat. Aztán egyre kevesebb kétségbeesett nyávogás hallatszott. Én bírtam a legtovább, de a fiatal szervezet feladta a küzdelmet. Még az sem adatott meg, hogy a szemem kinyíljon és rácsodálkozhassak a világra.

A második életem kárpótolt mindenért. 

Nagyon szép, cirmos szőrű nőstény cica lett belőlem. Macskamércével mérve hosszú időt adott a sors. Többször is megtapasztalhattam az anyaság, semmivel össze nem hasonlítható, gyönyörű érzését. Szerencsére egy macskabolond, magányos nőstény kétlábúnál voltam elszállásolva, aki minden újszülöttet megtartott ezért, boldog családban nőhettünk fel. 

A végzetem is a mindenek feletti anyai aggódás lett. A legrakoncátlanabb kölyök, valami fondorlat által kiszökött a félelmekkel teli világba. Gondolkodás nélkül utána vetettem magam. Az utolsó pillanatban sikerült megmentenem az életét, de sajátomat már nem.

Következhetett hát a harmadik. 

Valahol jól kifundálhatták ezt, mert most egy alfahím, koromfekete macska képében jelentkeztem be. Igazi kóbor macsekként éltem, annak mindem pozitív és negatív hozadékával együtt. Bizony itt farkastörvények uralkodtak. Meg kellett küzdeni mindenért: az élelemért, a szállásért és a másik nemért. A minden napok harcai acélossá, ravasszá és soha fel nem adóvá tettek. 

Az ilyen kandúrokra van szükségük a cicahölgyeknek, hogy fennmaradjon a faj. Népszerű is voltam, válogathattam a szebbnél-szebb dámák között. Erőm teljében voltam, amikor megtörtént a baj. Aznap este egy fehérszőrű perzsamacska volt a kiválasztottam. A sors kegyetlen fintora, hogy a természet úgy alakította, hogy a macskák együttléte fájdalommal jár a lányok részére. Így amikor vége lesz az örömszerzésnek, bizony szegény kandúr hatalmas nagy pofonosztásba szalad bele. Ilyen agresszív reakcióra azonban nem számítottam, a meglepetéstől védekezni is elfelejtettem. Egy jól irányzott ütésnél egyensúlyomat vesztettem és beleestem egy működő kéménybe. 

Amikorra reagáltam, már késő volt, a tűzbe leltem halálomat.

A negyedikben, ajándék kiscicalány voltam, rózsaszín masnival a nyakamban, egy kisméretű nőstény kétlábú szülinapi meglepetéseként. Nagy volt a boldogság az érkezésemkor. Mellette megtanultam egy csodás érzést: a kölcsönös szeretetet. Ha ideje engedte, mindig velem volt, babusgatott, becézett, amit én dorombolással viszonoztam. 

Együtt nőttünk fel. Amikor elhagyta a szülői házat magával vitt. Ekkor már öreg voltam, sokat aludtam. Végelgyengülésben mentem el, tisztes temetésem volt a kedvencek temetőjében.

Az ötödik, majdnem úgy indult, mint az első. 

Itt is feleslegesnek tűntem a születésem után. Szerencsére nem oltották ki az életemet, helyette bekerültem egy „Ajándék kiscicák” feliratú dobozba. 

Ott gyömöszöltük egymást ideiglenes lakhelyünkön, amikor bekukucskált egy bozontos fej, majd a hozzá tartozó kéz megfogott, kiemelt és jól körbeforgatva megszemlélt. Örömmel konstatálta, hogy én is fiú vagyok és a kabátja melegébe rejtve hazacipelt. 

Így kezdődött közös életünk, ezzel az igazán szerencsétlenkedő kétlábúval. Sokat nem tudhatott a macskák lelkivilágáról, azt gyorsan felmértem. Nem panaszkodhatom étel mindig akadt a tálamban, de ennyi volt a kapcsolatunk. Mivel egyedül élt, nekem magyarázott valami hablatyoló nyelven, amivel csak annyit tudtam kezdeni, hogy próbáltam okos képet vágni és sűrűn bólogattam. Soha nem jött hozzá senki, magányos volt. 

Egyszer aztán, amikor éppen a szunyókálásomból ébredtem, látom ám, hogy egy hasonlóan szerencsétlenkedő kétlábú nőstény vendégeskedik gazdámnál. Gondoltam megmutatom magam, nem kellett volna. Heves tiltakozást, tüsszögést, visítozást váltottam ki. Másnap már egy menhelyen találtam magam, ahol szemet szúrtam egy termetes kandúrnak, aki gyorsan hidegre tett.

A hatodik élet a menhelyen indult. 

Nagyon helyes kandúrka voltam. Eddigi életem tapasztalataival a hátam mögött már tudtam, hogy kell magamat eladni. Be is jött. 

Egy fiatal pár, akinek nem lehettek gyerekei, és az állatszeretetben élték ki vágyaikat, azonnal kiválasztott. 

A menhelyről, velem együtt egy kiskutyával állítottak be otthonukba. Messziről, bizalmatlanul figyeltem az ősi ellenséget. Nem tűnt barátságtalannak, kis virgonc szőrgolyó volt. Néhány nap múlva már egymást túllicitálva csibészkedtünk. 

Rájöttünk. hogyha összebújunk, melegítjük egymást. Ezután mindig így aludtunk és ezzel vette kezdetét egy véget nem érő barátság. Megvédtük egymást, ő a kutyáktól én pedig a pofozkodó macskáktól. 

Sajnos a gazdáék nem gondoskodtak róla, hogy hidegen hagyjon a levegőben illatozó csábító illatok. 

Egy szép nyári éjszaka, kilopóztam, mert már nem bírtam a véremmel. Ahogy befordultam az első sarkon, szembe találtam magam egy loncsos, rosszképű kutyával. Megmerevedtem a félelemtől, az ordas ezt kihasználva nekem rontott. Nem maradtam adósa, de a méretkülönbség az ő javára döntött. 

Utolsó gondolatom az volt, hogy milyen szomorú lesz az én kutyabarátom, ha már nem leszek.

A hetedikről nem szívesen beszélek, mert nagyon balszerencsésen alakult. 

Még kismacska koromban megszöktem otthonról. Akárhová vetődtem, minden rosszul sült el. Végül egy öreg kétlábú nőstényhez szegődtem. Úgy nézett ki, hogy nála megállapodok, egyenesbe kerül az életem. 

Igen ám, de nem számoltam a hátsó szomszédbeli, vásott kölyökkel. Amikor a kertben bóklásztam, hirtelen éles fájdalmat éreztem az egyik szememben, valami belecsapódott, soha többé nem láttam vele. 

Ezzel még nem értek véget a szenvedéseim, nem szállt le rólam, ha alkalma nyílt rá elkapott és módszeresen megkínzott. Egyszerűen nem értettem, hogy lehet benne ennyi gyűlölet, agresszió. 

A gyengébb lelkületű olvasók miatt kihagynám a részleteket, csak annyit, hogy a végén már megváltás volt a halál.

A nyolcadik jól indult, mert szabad voltam. 

Kicseleztem az élet buktatóit, ügyesen lavíroztam az akadályok labirintusában. Erre volt jó a sok-sok élet. 

Már tudtam, hogy vigyázni kell a lánymacskák pofonjaitól, nem minden kutya egyforma, az embereket ki kell ismerni, mielőtt a bizalmunkba fogadjuk őket, csak mi vagyunk a jó egérfogók, egyedül is, elvagyunk. 

Jól esett ez a szabad élet, úgy élni, mint az őseink, visszatérve a „macskagyökerekhez”. 

Azért van úgy, hogy a szabadnak hitt élettel mások érdekeit sértjük. Történt, hogy egy nyári este, odvas fában kerestem éjjeli szállást, aminek azonban már volt egy állandó lakója, aki rossz néven vette az otthonára pályázó betolakodó szándékát. Azt sem tudtam a sötétben, hogy kinek a lelkivilágába tapostam bele, már éreztem is az éles karmok szabdalását. 

Esélyem sem volt.

Itt a kilencedik az utolsó. 

Elfáradtam, szerettem volna, ha ez egy nyugodt stresszmentes élet lenne. Szerencsére így is alakult. 

Ifjú kandúrként kerültem ehhez a háromtagú családhoz. A nőnemű a gazdaasszony, ő lát el finom étkekkel és mindennapi simogatással. A hímnemű látszólag közömbös alak, de nem jó vele kettesben találkozni, mert szerét ejti, hogy oldalba taszítson. 

A kis hím frissíti a homokozómat és ő a legjobb barátom. 

Még fiatal koromban megfosztottak a férfiasságomtól. Nem nagyon zavart, éltem én már eleget. Mellékhatásként, hatalmas méretű lettem és emiatt iszonyúan lusta. 

Most, hogy már érzem a véget, szeretnék végrendelkezni. Minden vagyonom, legjobb barátomé legyen, aki egy hajléktalan macska. Le van beszélve, hogyan férkőzhet a gazdáék kegyeibe, ha már én elmegyek. Őt illeti majd, a macskanászókám, a kedvenc homokozóm és a rejtekhelyen lévő, öreg napjaimra elrakott egérkonzervjeim. Holnap indulok a végső útra. Nekünk is van temetőnk, mint az elefántoknak, ahol a kilenc életet megélt macskák végső nyugalomra lelnek. 

Mindentől és mindenkitől elbúcsúztam, indulok. Egy mosoly fut végig a pofimon, mert én tudom azt, amit a hímnemű gazdám még nem: 

„Aki utálja a macskákat, az a következő életében egér lesz”!