"A levél is kézirat..."

„A levél is kézirat…”

(Szeretettel ajánlom Bálint Géza bácsi emlékének)

Megsárgult, régi újságlapra akadtam a minap. Majd’ negyven év elmúlt azóta, hogy megjelent annak a megyei napilapnak egyik ünnepi száma, amelynek „Kéziratokról üzenjük” rovatában nekem üzent Bálint Géza bácsi, a rovat akkori, sokak által ismert, tisztelt és szeretett szerkesztője, aki már régen a csillagok közt él. Ám üzenete ma, évtizedek múltán, a végtelenből újra eljutott címzettjéhez, talán, hogy emlékeztessen tanításaira az égi csatornákon át is…

Húsz éves lehettem, amikor első - és egészen 2006. januárjáig egyetlen - írásomat közszemlére tettem. Távol élő édesanyámnak üzentem az említett újság hasábjain akkor, azon a régi anyák napján, amikor nem vihettem el hozzá virágcsokromat. A fiamat hordtam éppen a szívem alatt, és kisebb probléma adódott, ami miatt az orvos nem javasolta a hosszú utazást. Így született - virág helyett - az írás, a Májusi gondolatok, amelyre megható üzenet érkezett a szerkesztőségből.

Meghatódva idézem ma újra a megsárgult újságlapról az egykori üzenetet, amelynek a címe is értékes tanításokat hordoz, különösen ennyi év távlatából, és különösen azért, mert azóta - jó harminc évvel később – rendszeresen írni kezdtem…

„A levél is kézirat - szólított meg Géza bácsi.

Írásmű, igen, műalkotás, vázlat, vagy tanulmány egy ember és a világ viszonyáról, tudati és érzelmi raktárkészletéről, készségéről, hogy van-e bőven türelme és megértése a közösségek dolgai iránt. Örömmel adom tovább a távoli Édesanyának, hogy abba a novellabeli, színtelen, szerény üvegvázába az idén sem fért bele a hálás emlékezés mezei csokra...

Szép a novellája, mély érzelmekről vall, de szerkezetét megkuszálták a feltoluló érzelmek, idősíkokkal játszik az idősíkokkal való játék szabályainak mellőzésével.

Hanem a levele: igen! Igen, tisztelt Olvasó, gazdagon szerkesztett kézirat olykor a levél. Képességet próbára tevő és meglatoló írásmű. Köszönet érte, és gratulálok, kedves Levelező!”

Eddig az üzenet, és a szemem könnyben úszik a „feltoluló érzelmektől.”

Hosszan elgondolkozom. Talán tényleg nincsenek véletlenek…Talán a tudatalattinkba végérvényesen beépülnek rég elfeledettnek hitt, fontos üzenetek, amelyek sorsunk útján titkon elkísérnek, figyelmeztetnek, segítenek, hogy rátaláljunk a számunkra kijelölt útra, felvillantva porszem-létünk igazi értékeit, megvilágítva gyakran reménytelennek látszó létünk igazi értelmét. Történik mindez úgy, hogy ezek a „kódolt” üzenetek akár évtizedekig munkálkodnak ott legbelül, miközben úgy érezzük, a magunk útját járjuk.

Hiába kutatok tovább, a régi kéziratot, és a levelet már nem találom, de szerencsére, Bálint Géza bácsi válasz-üzenete előkerült, ritka kincsét harminc évig rejtegetve, s most újra átadva azt, megmutatva nekem - ma, amikor lelkem titkaival már a nyilvánosság elé is merészkedem,- hogy utamon több évtizeden át mindig ott volt velem, csendben tanított és bíztatott…- és most emlékeztet, bölcsen, szelíden.

2006. január elsején jelent meg első írásom hivatalos publikációként, és nemrégiben előkerült a megkopott újságlap, rajta sorsom rejtett üzenete, amelyet egész életemben hordoztam, érleltem, fényesítettem a lelkemben, hogy egyszer megmutassak e szerény, tiszta fényből valamennyit másoknak is, akik talán tovább viszik majd a lámpást. Talán ezért történhetett, hogy mindig szerettem levelet írni… Ma is gyakran érzek késztetést - levelet kell írnom szeretteimnek, hogy lélekben együtt legyünk. Emlékszem édesanyám csöndes-szomorú feddésére, amikor hosszabb ideig nem érkezett tőlem levél:

”ha sokáig nem írsz, akkor előveszem a régit, és elolvasom újra azt…”

2000. július 29-e óta a végtelenbe írok levelet Zoli fiamnak, ha nagyon hiányzik a meghitt beszélgetés… hátha elér hozzá az üzenetem.

Hálás vagyok a kedves Bálint Géza bácsinak, amiért most előkerült földi tanítása.

Az írás nagyszerű, különleges adomány, de annál nagyobb felelősség, legyen az levél, vagy bármily más irodalmi alkotás. Ezért adom most tovább Bálint Géza bácsi számomra örökérvényű üzenetét:

”A levél is kézirat. Olykor mélyebbről szól, mint a mű.”