Mai exodus - tanmese

Visít a vére, dac diktál diadalt,
késélre feni hangját, a víjjogót,
bakó pallosa a tekintete:
egy mozzanatban
vágja ketté
a régi nászt,
a nemzések szent pillanatait,
konyhaasztalon az abroszt -
a kalapviselő-háborúk vétkeit,
s az anyóstól kapott parfüm illatát
felezi,
a gyermekágy lázát is,
és derűjét a csecsemőmosolynak -

kéjjel hasítja szét
a reggeli gyermekgügyögést,
békéjét a karácsonyi angyalhajaknak -
szeli ketté vadul
a panelon át-áthallott
kutyavakkantásokat,
metszi szét
a legyek zümmögését,
zihálva
a zsákutcában megrekedt hallgatást,
a béna csend csapdáját
felezi.

Megfelezi a múltat,
jussot hagy és visz.
A jelent megosztja,
nem juttat, de vesz.
Ottfelejt hiányt,
elprédált esélyeket:
szétosztotta a jövőt.

Visszahőkölt
az értelem
a frontvonal mögé,
s az emlékezet:
a Vörös-tengert
Isten keze választja szét,
- az átkelés csoda - ,
kit Ő akar magának ,
átmegy,
a háborút viselőnek
átcsap
feje fölött a víz.