Nem szabadulok a gondolattól – próbálom felismerni az érzést. Elönt, mindig, mikor velem van – megszólalnia sem kell, csak állhat némán. Felismerem, hogy azt érzem: bölcsebb nálam. Mintha többet látna a világból, vagy csak mást, mint amit én észreveszek.
És eközben aggódom, hisz még csak 8 éves.
Az útra nézek, ahol ide-oda kacsázik a jégbordák között. Sálját szinte a földön húzza, sapkája kipirosodott arcába húzva. Vonásai könnyedek, arca gondtalan, szinte fényt ad neki a derű. Az út kihalt, nincs forgalom a kertek alatt, de nem vagyok nyugodt.
- Gyere fel az útról, kérlek! – intek felé. Ő ösztönösen felém indul, és körbenéz.
- Egy kocsi se jön – feleli vidáman.
- De jöhet.
- De a kupak… - a padkához gurult, piros műanyagra pillant, amit idáig folyamatosan maga elé rúgott.
- Muszáj belerúgni, igaz? – nem akarok elmosolyodni, és ő természetesen bólint. Látom az arcán az ingert, ami piszkálja – és az ég tudja, de megértem. Eszembe jut a frissen esett hó képe. A töretlen, fehér szőnyeg, melybe muszáj belelépni…
Csak ingatom a fejemet, továbbindulunk. A kupak pattog, és pattog…
Elképzelem, ahogy a magasba emelkedem, az épületek fölé, hogy rálássak az utakra. Mindent idő előtt észrevegyek, hogy még jobban figyeljek.
És nem tehetek róla, de megőrjít, még idefentről is.
- Kérlek! Hagyd abba… - torpanok meg. Talán csak akkor szórakoztató, ha az ember maga irányítja… Az ő talpa alatt megroppan a kupak, ahogy utoléri. Lenéz, cipője orrával forgatja a letisztított aszfalton.
- Légy szíves… - hangom enyhén esdeklő, így ő elmosolyodik.
- De muszáj, Zsu… ha nem én, akkor más fog focizni vele!
- Akkor hagyd meg másnak is ezt az örömöt – ballagok tovább, és elindulok a házunk felé vezető emelkedőn. Tudom, hogy egy percig még ott áll a kis műanyagot nézve, majd utánam indul.
- Biztos bele fog rúgni?
- Kicsoda? – kisfiús fürgeséggel tűnik fel a látóteremben, arca ismerős komolysággal fordul felém.
- Hát, aki erre jön majd – mutat maga mögé, újra a hátrapillantva.
- Nem tudom. Talán igen.
- De az emberek többsége biztos belerúgna, igaz Zsu? – érzem a hangján, hogy elbizonytalanodik. Meginogni látszik az elmélete, és ezt nem szeretem – megállok.
- Tízből hét biztosan – felelem, és meglátom a szikrát a szemében. Kis fejében szöget ütött egy gondolat – ismerem ezt a pillanatot -, mely lassan elméletté növi ki magát.
- Kíváncsi lettem, Zsu… – mondja. Nem mozdul, de hangosan dolgoznak a fogaskerekek.
Fel sem kell tennem a kérdést -, … hogy igazunk van-e?
Visszahúzom a cipzárt a kabátomon, a vállamra dobom a táskát – még nem érünk haza.
- Halljam…
- Nézzük meg… csinálok hógolyót az útra – igen, az is olyan dolog, ami késztetést indít el, gondolom – Hátha mind a tízbe belerúgnak.
- Óh jaj… - sóhajtok. Az egyik ház bejáratához megyek, a lépcsőre dobva táskám leülök. Várok. Kristóf szorgosan gyúrja a hólabdákat, és sorba rendezi őket az úton. Végül mellém kuporodik. A tenyerébe lehel, az ujjait dörzsöli – felé nyújtom a kesztyűit:
- Kesztyű!
És várunk.
Várunk.
Cipője a járdán topog, és próbál kilesni a csupasz bokrok takarásából.
Nem tudom, mennyi idő telik el – nem nézek az órámra.
Várunk.
Türelmesen, de izgatottan az ujjain számol. Újra és újra. Kék szemeiben a zsenialitás tüze lobog – elsimítom arcából a tincseket, hogy jobban lássam. És újra ott az érzés…
Megszületik az elmélet:
Tízből hét ember, éppen hogy ugyan, de belerúg az útjába kerülő hógolyóba.
Háromból egy kikerüli, kettő észre sem veszi.
Hétből öt, elsőre eltalálja.
Az ötből három hiszi, ha nem porladna szét, messzire repülne.
A háromból egy biztosan tudja, ha akarná, gólt rúgna az utat lezáró két oszlop között.
Erre jutunk, a hosszú gondolatmenetek után.
Felveszem a táskám, lelépek a lépcsőn, és egy sima hófelületbe lépve elindulok az úton. Kóstolgatom az érzést, megint, mint tucatszor már. Nem zavar. Nem bánt. Nem fáj.
Csak nem hagy nyugodni. Minden alkalommal betekintést nyerek a világba, amit ő lát. Egy pillanatig megrémülök, mennyire éltető, természetes és Jó – most még az… És szeretném eltakarni az én világom, a másfajta valóságot, bár tudom, hogy tisztán látja…
Belekapaszkodom abba a csepp Jóba, amit az övéből kapok, miközben őt figyelem a hóban. Újabb labdákat gyúr, és sorakoztat fel.
- Mi jót csinálsz? – kérdezem természetesen.
- Mindenki szétrúgja… én többet csinálok… - egy mosolygó arc tűnik fel a fekete aszfalton, az égre nevet. Elmosolyodom. Mert ettől muszáj…
- Megvárjuk? – kérdem, miközben kezét törölgetve utánam jön – Tízből hét elmosolyodik-e?
- Egy is elég, Zsu… - fogja meg a kezem.
Hát persze…
Én buta…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése