Napsugár

Kezem a vékony vízsugárhoz ért, és a hideg végigfutott az ujjaimon. A kristálytiszta víz betöltötte a tenyerem ráncait, és növekvő tükröt alkotott. A kép megremegett. Az arcomhoz emeltem, és engedtem, hogy végigfolyjon a bőrömön - csilingelt a mosdó porcelánfelületén. Ezt is csak halkan.

Láttam, ahogy kipirosodott arcú tükörképem a törülközőért nyúl, és a mozdulattól felkavarodott a kamillaillat. Belengte a kis fürdőszobát, és kiszökött utánam, mikor kiléptem az ajtón. Leoltva a villanyt végigsétáltam a folyosón, megint súlyos némaságba burkolódzott. Benéztem a redőnnyel bezárt nappaliba, a fiúszagú félszobába, és megálltam az utolsó ajtóban. Kezem a kilincshez ért, pillantásom a gyékényfonatú szőnyegre esett, fülem neszt keresett a falap túloldalán.

Végül beléptem a ház egyetlen tündöklően világos szobájába. Átléptem a küszöböt, és kattanás nélkül elzártam magam mögött a sötétséget. Szerettem volna kint tartani.

– Még itt vagy – jött a gyenge, álmos hang - nehezen kúszott előre a súlyos levegőben, de mintha megkönnyebbülve zuhant volna a fülembe.

– Itt vagyok – léptem a forró, álomszagú ágyhoz, és ujjaim végigsiklottak a hófehér homlokon. Fénylett az érintésem alatt, verítékcseppek ültek a porcelánbőrön, akár az igazgyöngyök.

Ő mindent képes volt igazgyöngyé változtatni.

Átnyúltam takaróba burkolódzó teste fölött, és kitártam az ablakot. Kora nyári, édes levegő tódult be a szobába, mellkasa magába szívta minden cseppjét. Megkönnyebbült, barna szemei követték a mozdulataimat - kicsit irigyelték -, majd megállapodtak az arcomon.

Édes, csokoládé bevonatú bonbonnak tűntek. Elmosolyodott.

Mellé ültem az ágyra, pajkos somolygásából tudtam: szépet álmodott. Ismertem ezt a három kis ráncot, mely árulkodva elmélyült egy komisz gondolattól.

Ébredező, pozsgás arca az ablak felé fordult, és lehunyta szemét. Hosszú, világos szempillái legyezőként simultak az arcára.

Talán újra elalszik.

Talán újra álmodik.

De a pillák megrebbentek. Arca újra a párnába fúródott, úgy nézett fel rám:

– Narancsillatod van.

– Süteményt sütöttem, míg aludtál – feleltem.

– Kapok belőle?

– Meglátjuk – Megigazítottam a takarót, hogy kihúzhassa a karját. Karcsú ujjai lágyan végigsimítottak a takarón. Gyermeki, esdeklő pillantását újra rám emelte.

– Meglátjuk – mondtam újra. Két ujja végigsétált a ráncokon, és mutatóujja megcirógatta a kézfejemet – nem kell hízelegned. De háromszor is meggondolom, megkóstolhatod–e újra, amit sütöttem.

– De miért? – hallottam ám komolytalan felháborodását.

– Hogy miért? Elég cukros? Elég kakaós? Nem túl száraz…

– Tökéletes – vágott közbe – Mindig tökéletes.

Elfordult, a gyűrűjére nézett, és most ráhajtotta ujjait az összeolvadó Nap–Hold korongra.

– Majd később hozok egy szelettel – adtam meg magam, mire ő rám kapta a tekintetét.

– Picit később – mondtam határozottan.

– Igenis Kapitányom! – mosolyodott el újra, és arca megcsillant a beeső napfényben. Ebben a pillanatban nem tűnt oly kicsinek, törékenynek, és halványnak…

Megérintettem a homlokát, az arcát. A veríték áthűlt a friss levegőtől, de bőre forró volt - ettől volt pozsgás. Éreztem, és tudtam a gyors mozdulatból, melyet nem tudott hanyagul elsodorni. Felálltam, lehúztam róla a takarót, majd a vizes paplant is a földre dobtam. Csak a nyári, hűs takarót borítottam vissza vékony, fáradt alakjára. És azt hittem, elég gyors volt, hogy ne lássam, de a tudatomba égett. Egybeolvadt a képpel, melyet róla őriztem, és a mozdulataival… mellyel ekkor a homlokához nyúlt, sovány ujjai sápadt bőrét érintették.

– Melyik legyen? – léptem hátra élénken, és ő lassan felült az ágyban. Kitárva a kétajtós szekrényt szabadjára engedtem a szivárványszínű felleget, melyet megtáncoltatott a szobában keringő szellő.

– Talán… – ujjai besiklottak a homlokában ráncot vető kendő alá – az almazöld… az olyan… tiszta…

– Valahol itt van? – Kezem elmerült a kendők hullámaiban, melyek ellepték az ajtók belsejét.

– Jó lesz a piros is.

– Nem teszek eléd málnát, ha zöldalmát kívánsz!

A szolgálat béklyója kirántotta a lábam. Tudtam, hogy ezt látja, hiába próbáltam tenni ellene. Bár nem szolgálat, mit szeretetből tesz az ember, ő mégis annak látta minden egyes mozdulatomat. Reméltem, hogy azt is látja… azt, hogy én magam húztam a hurkot a bokámra.

– Itt is van – húztam le a puha selymet, mely így végiglebegett a szobán. A lábamat figyelte, a kendőt, majd az érintést, mikor kezem a homlokához, és ajkam sima bőréhez ért. Ott, ahol korábban szőke tincsek ragyogtak fel a fényben.

Hangosan csattant a puszi a csendes szobában.

– Ne hidd, hogy elkényeztetlek, csak, mert ilyen bánatosan nézel rám!

– Nincsenek hiú ábrándjaim veled kapcsolatban… Sosem számítottam másra, mint egy szeretetből jövő fenéken rúgásra – kántálta az ismerős szavakat, és csomót kötött a tarkójára simuló kendőre.

– Helyes! Csak mielőtt azt hiszed, kedvellek! – feleltem komolyan.

– És szintúgy – bólintott.

Egy újabb párnát keresett, hogy megtámassza a hátát. Egy székre ejtettem az átnedvesedett selymet, és egy díszpárnával visszaléptem. Pillantása végigfutott rajta:

– Merénylet készül, érzem! – szaladt újra fülig a szája.

– Kegyetlenebb volna kihagyni a délutáni kakaót! – Szavaimra felkapta a fejét.

Talán valóban megijedt, talán tényleg félt... Rám nézett - az én arcomon is látni akarta ugyanazt a mosolyt.

– Hozom… Rabszolgahajcsár… – suttogtam a folyosóra lépve.

– Hallom!

Ajka lágyabb és üdébb lett az édes nedvességtől. Szemében élet gyúlt a röpke élvezettől, melyet egy-egy korty kakaó okozott. Hihetetlenül tudta élvezni.

Akárcsak az első hópelyheket. A nyári záport. A porcukrot a fánk tetején…

Valamiféle csodát látott bennük.

Szerette a csodákat.

Talán ezért rajongott a legjobban a napsugarakért. A ragyogó napsütésért. A napsárga virágokért. Mert, ha ezek csodák ezen a világon, akkor csodák veszik körül.

– Mikor jön haza? – kérdezte, mikor egy elterülő plüssnyulat a másik, bevetett ágyra dobtam.

– Ma van Petra osztálytalálkozója. Későn jön haza.

– Elfelejtettem… – felelte csendesen.

Várakozón az órára nézett.

– Hat körül itthon lesz. – dőltem az íróasztalnak, és ő meglepve felém fordult. – Évi és Szilvi is ott lesz, így nem bírja majd sokáig. Kiélvezi a helyzetet a költségek arányában, és haza jön.

– Hihetetlen mennyire ismered… – mondta kis idő múlva, a húga ágyára nézve, mely - még így bevetve is – kaotikus, harmadik világ volt.

Figyeltem ágyban kuporgó, kis alakját. Úgy tűnt, mintha négy évvel fiatalabb kislány lenne. Vékony, esendő, légzése csupán gondolat, szívverése egy cinke szárnycsapása. Szeretettel teli mosolya egy egész világ volt…

Nem gondoltam rá, hogy négy évvel idősebb nálam.

– Csak amennyire engedi – feleltem végül.

Hihetetlenül különböztek. Ő és a húga. Ő tiszta édesanyjuk, míg Petra tiszta apjuk. Épp úgy civakodtak, értettek egyet, beszéltek és hallgattak el egyszerre.

– Egy pillanat alatt lettetek legjobb barátnők.

Tudta, hogy szavaira újra élem az emlékeket, és várta, hogy elmosolyodjam. Mert mindig elmosolyodtam.

– És pont egy ilyen pillanat alatt lesz majd vége.

Jött az öntudatlan válasz, mely áttörte magát kapuin. Nem értettem, hogy lehetett képes rá, de ajkam már szavakká is formálta a gondolatot. Ő csak ült a párnák közt, ölében a könyvvel, melynek zöld borítója világított az utolsó napsugaraktól. Csak ennyit mondott:

– Mi egy fél év alatt lettünk igazi barátnők…

Újra fellapozta a könyvet, ott, ahol az ujja feküdt a lapok között. Végigsimított a betűkön. Tőlem kapta kölcsön.

Ezen gondolkozott. Tudtam.

Számolt. Ahogy ezt is tudtam.

Megszegve saját szabályait előre gondolkodott.

– De egy pillanat alatt lesz majd vége. Egyetlen pillanat alatt… – mondtam. Az ujjaim közt éreztem az asztal lapját, mely bárcsak porrá vált volna a fájdalomtól, mely szinte zabolázhatatlan kiáltásként a világra támadt volna.

Rám nézett.

Barna szemei ismerősek voltak.

Ismertem minden fényét, minden tükrét, mely most azt mondja: Hazudsz nekem.

Felemelte szabad keze mutatóujját, és újra a betűkbe mélyedt. Adj még egy pillanatot.

Csak még egyet.