„Saját elcseszett életem hedonista narrátora vagyok.”
Anette-vel minden rendben volt. És azt hiszem velem is. De éreztem a vihar előtti csendet magam körül. Azt a gonosz paranoid érzést, hogy rossz dolgok fognak történni. Csak feküdt előttem magzati pózban, az ablak nyitva volt, kint ezer vággyal pusztult a jelenkor, egy ismeretlen utópia felé rohant szüntelen, vakon és céltalanul. Átöleltem, és megpusziltam a lapockáját. A hasát kezdtem el simogatni, és lassan erőt vett rajtam az álmosság. Hallottam, hogy szuszog. A könnyeim csípték a szemem.
Anette gyógyszerezte magát. Egy pszichiáternő írta fel neki a gyógyszert, akinek felgyújtottam a kocsiját. Mikor rájöttem, hogy családja van, a bosszúszomjam elmúlt.
Naponta három darab erős kedélyjavítót szedett. Egyet reggel, egyet délben, és egyet este. Bár a hatása csak nyolc órán át tartott a tablettáknak, az általam régebben szedett tizenkét órás gyógyszernél jóval hatalmasabb hatást fejtett ki a központi idegrendszerre. Lényegében lerombolt mindent odabent. Eltökéltem, hogy leszoktatom a bogyókról. Így ismerkedtem meg a totális anarchiával.
Amikor először szerelmeskedtünk? Feküdtünk egymás mellett. Egy hónapja ismertük egymást. Én részeg voltam, hogy elnyomjam magamban a bánatot. Anette szerelmes volt Sebastia-ba. Sajnálkozni kezdett és sírt. Annyira gyönyörű volt, és sérülékeny. Nem voltam szomorú. Nem haragudtam rá. Nem tehet az érzéseiről, ahogy én sem a sajátjaimról. Illetve, talán mégis. Talán nem éreztem volna ezt, ha nem keresem. Ha nem beszélek hozzá. Ha nem azzal a tudattal alszok el, hogy talán egy napon látni akar majd és minden „rendbe jön”. Talán egy napon újra megölel. Tudja doki, miután megismertem Anette-t nem gondoltam rá. Nem kerestem. Ő jobban érezte magát, hogy nem nyomasztom tovább. Én pedig továbbléptem. Ugyanazt éreztem, mikor anno megismertem. Ki akartam ölni magamból az érzéseimet iránta. Nem láttam tiszta fejjel, hiába állítottam fel magamba a diagnózist, nem bírtam rávenni magam, hogy elfogadjam. Szerelmes voltam és ezzel együtt egy szánalomra méltó lény. A reménytelen szerelem tett szánalmassá magammal szemben. Anette hívott. Én pedig mentem. És újra megtaláltam magam. Könnyebb volt így és azt hittem ennyivel megúsztam.
Elnézést, eltértem a tárgytól. Anette őszinte vallomása nem tőrt össze. Nem jártunk. A külvilágnak azt mutattuk, hogy megfeleljünk a giccses kapcsolatelméletnek, de valójában nem voltunk párkapcsolatban. Így könnyebb volt. Tehát mikor feküdtünk egymás mellett elmondtam neki ezt. Hogy nem hibáztatom. Hogy nem várok el tőle semmit. De Sebastian egy gyökér. És, hogy valamiért a gyökérség vonzó, ha mellette macsósággal párosodik. Talán meg akarja érteni, megismerni, hogy miért ilyen? Nem tudom. Szerintem csak vonzó a gyökérség önbizalmának álcája. Megcsókolt. Csókolózni kezdtünk. És akkor. Elöntött a bánat, hogy ugyanúgy érzek, mint Anette. Hogy ugyanúgy érzek, mint Anette, és ezzel együtt üres vagyok. Hogy ezt az érzést Anette hozta elő bennem, hogy különben nem gondoltam volna rá, nem lángolt volna fel bennem ez a csalódott vágyfoszlány.
Felizgattam. Felizgatott. Egymásnak estünk, és mégis mikor beléhatoltam olyan tökéletes nyugalom volt mindenhol, hogy nem értettem mi történt. Három órán keresztül szeretkeztünk.
Valójában a mai értelemben vett testkultusz a hetvenes években kezdett méregként beférkőzni az emberek tudatába. A reklámok azt sulykolták, hogyan nézz ki jól, hogyan legyél boldog, mit vegyél fel, így még jobban kialakultak az ideálok, felszínre hozván a vágyainkat egy degenerálódott kiteljesedésre. Felkeltették az érdeklődésünk olyan dolgok iránt, amikre nem is volt szükségünk. Kihasználták a gyengeségeinket a fogyasztói társadalom agyhalott mechanizmusának olvasztótégelyéhez. Pozitív értelemben kiteljesedés, negatív értelemben viszont láthatatlan korlát. Dominancia, ami énképként mosta el az egyéniségeket. Ha nem alkalmazkodtál felzabáltak. A plasztikai sebészet hódító útjára indult. A mellnagyobbítás, a különböző beavatkozások, amik a hatvanas években alakultak ki funkcionálisan, a hetvenes évekre divattá váltak. A férfiaknál ugyancsak fertőzött, az izomerősítés, a macsóssággal szerzett önbizalom. Később aztán kialakultak a különböző metroszexuális divatirányzatok, a nyolcvanas évek végén pedig felütötte a fejét az akkor még a külsőségekre kevésbé adó emo stílus is, a punk stílus egyik kistestvére . Azt hiszem, ma rendben eloszlanak ezek a dolgok, a sok testékszer, meg divatmajom pózer undorítóság mellett a drogos deszkások, a drogos raszták és a drogos drogosok. És a drogos gyúrósok. A punkok, akiknek lószar közük van az igazi anarchistákhoz, csak az esztelen lázadást fröcsögik magukból, még mindig léteznek, ahogy a darkosok, a tizenéves kurvák, és azok is, akik harmincnak néznek ki tizenhat éves korukra. Ne is beszéljünk a szénné plasztikázott piercin-es negyvenesekről. Ti a testkultusz félresikerült melléktermékei vagytok. Egy olyan korszaké, ami magában hordozza a folyamatos regressziót, és a kirekesztést. A másság dominanciáját. A lelki szegénységet.
Másnap kezdtem el szedni Anette bogyóit. Pár hete ott aludtam már nála, és mivel neki reggel sulija volt, így a lakást rám bízva gondtalanul tehettem, amit akartam, és amit nem tiltott meg. A tegnap este meghozta a rossz dolgot, amit éreztem. Vagy csak bebeszéltem magamnak, talán vágytam erre? Nem tudom. Mindenesetre nem Anette érzéseivel volt bajom, tudtam, hogyha odafigyelek rá el fogja felejteni és boldog lesz. Csak idő kérdése. A saját érzéseimet akartam eltűntetni. Nem akartam várni, hogy magától elmúljon. A gyógyszertől elmúlt. Szabadok voltunk, érzelmek nélkül. Újra csak mi voltunk. Naponta csak egy bogyót vettem be, amikor egyedül voltam és Anette-t is rábeszéltem, hogy kevesebbet vegyen be. De nekem ez az egy is elég volt. Nappal Montpellier tereit jártuk, nevettünk mindenen, nem érdekelt minket semmi. Szökőkutaknál fröcsköltük le egymást, vagy éttermekben dobáltuk hasábburgonyát. Esténként feketébe öltözve símaszkkal a fejünkön Nietzsche idézeteket fújtunk olyan épületek falára, amiket szerettünk volna nem az akkori állapotban látni, hanem felújítva. „Téged gyűlöllek leginkább, mivelhogy vonzol, de nem vagy elég erős, hogy egészen magadhoz ragadj.” Anette ezt írta fel.
„Álmélkodik önmagán is (az ember), hogy nem tudja a feledést megtanulni, s mindegyre a múlton csügg: bármily messzire, bármily sebesen fusson is, a lánc vele fut.” Én pedig ezt.
Minden párkapcsolat egy élet. Minden szerelmes ember ezt az életet éli. Az érzés megszületik, majd meghal, de a szerelemnek nem mindkét fél esetében akkor lesz vége, amikor a párkapcsolatnak... nem ám. Akikkel szakítottak, azok életében a szerelem furunkulusként a lélekben ragad kiteljesületlenül.
Mikor a szerelem kisbaba, önfeledten csodálkozik a világra, amit ebben az esetben a szerelmet kiváltott személlyel hozott létre a lélek, mikor megismerik egymást. Lassan tanulni, érzékelni és tapasztalni kezd, kialakul. A felek járni kezdenek. A párkapcsolatotok élete rajtuk múlik.
Hopp, így lesz máris kamasz, tele arroganciával és önteltséggel. Mindent akar, most azonnal. Aki itt nem figyel az hamar eléri a középkort.
A párkapcsolatnak vége szakad. Egy üveg borral a kézben Kafkát olvasva, vagy agyonsminkelve, szétplasztikázva egy önbizalom növelő könyv előtt ülve éljük meg, az mindegy. A lényeg a viselkedésünk. Ha a gyermekkorra - tehát a párkapcsolatunk elejére amikor minden szép volt- és a kamaszkorunkra - ahol elcsesződött - visszagondolva folyamatos depresszióba süllyedünk nem vagyunk többek egyszerű adatnál egy számítógép monitorján, egy pár százados emelkedésnél egy grafikonon, ami a depressziós embereket mutatja. Légy büszke magadra, ha így tettél és próbáld meg ne nyílt téren kivégezni magad mementóként hagyva a világra a tetemedet, ami boldogságot nyújtott volna, miközben te szemellenzős ökörként mentél a múltba. Vagy esetleg ne légy csökönyös.
Találd meg A pontokat, amik boldoggá tesznek. Járj el sportolni, a haverokkal, tedd meg azokat a dolgokat, amiket szeretnél. De ne próbáld a fájdalmat elsöpörni, úgyis megtalál, ha egyedül leszel. Hanyagold arra az időre, amikor dolgozol az örömödön. Aki ismer úgyis látja rajtad anélkül, hogy egy szót is szólnál, és segít neked. Éld át a fájdalmat, de ne úgy, hogy az öngyűlöletbe taszítson, mert elszúrtad. Élvezd az érzést, hiszen ez tesz téged emberré, lásd be mennyit megtettél a fájdalmad hatására, mennyit fejlődtél. Mikor egyedül vagy ne siránkozz, hanem gondolj arra, hogy fejleszd. Rajzolj, vagy fess. Írj. Fuss. Ha a szőnyeg alá söpröd kimászik, ha kidobod az ajtón vagy az ablakon újra bejön. Nincs zár, csak idő kérdése, és mindent tönkretesz ha hagyod, hogy visszajöjjön. Szívd mélyre a , jöjj rá, hogy keletkezett, de ne akard semmissé tenni úgy sem tudod, mert mint egykor az örömöd, úgyis az testesíti meg, hogy úgy érzed, soha nem lesz már ugyanaz. Fogja majd a kezed, de ha elfogadod, nem fogsz toporzékolni ha visszatér, csak újra átfordítod. Az idő a te malmodra hajtja a vizet. Ne bújj el tőle, várd kitárt karokkal, ismerd meg és facsard ki, mint anno a boldogságoddal tetted.
Összhangot teremtesz a még tomboló szerelmedben, akiből magányos középkorúból, átvészelve a sötét középkort - kac kac, ez már majdnem szóvicc... miért nem nevettek? - idős ember lett. Megértve a dolgok miértjét szépen elhalványul. Visszatér a gyermekkorba, újra ámulattal néz a világra, miközben az már elpusztult, ő mégsem a pusztulásra koncentrál, hanem arra az egy érzésre mikor először látta. Már nem lesz szomorú, már nem hiszi, hogy ez az egyetlen világ, amiben élhet, és ettől él boldogan és tud változni tovább.
Ez egy halott párkapcsolat legszebb része. A szerelem utolsó időszaka. Az elfogadás. Ezután szépen meghal. De ahogy az emberi lélek sem távozik örökre a világból, úgy a szerelem sem távozik, csupán átalakul, nyomot hagyva egy másik világban, ahogy a kapcsolatotok is nyomot hagy mindkettőtökben. Emlékezzetek a szépre.
Ez volt az utolsó gondolatom a pszichológusomhoz, amit felolvastam. Azt mondta, hogy be kell fejeznünk a terápiákat. Kiléptem az utcára, az idő gyönyörű volt. Anette felé láttam, amint az egyik felújításra váró ház mellett állványt húznak fel. A falon jól látható volt a fekete felirat:
„Az ember a legkegyetlenebb állat.”
Behunytam a szemem, és hagytam, hogy kikerüljön a sok primitív isten, a sok fejlett állat, aki körbevett. Éreztem, hogy egy falevél a vállamra száll. Elindultam. Valami határozottan elkezdődött…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése