Volt egyszer két ember. Anette, és Sebastian. Sebastian szegény francia család egyszülött gyermeke volt, és ahogy rövid találkozásaink alkalmával volt szerencsém megismerni, élete legboldogabb perceit valószínűleg az anyaméhben élte át. Bár az anyja láncdohányos ringyó volt, minek következtében a fiú koraszülött lett, és kicsit debil. Rossz géneket örökölt. Bocsánatot kértem tőle, mikor ledobtam egy montpellier-i bérház tetejéről. Láttam a megbánást a szemében, miközben zuhant, tehetetlen szarkupacként és becsapódott a macskaköves úton.
Az apja megszállottan hitt a testi fenyítés építő erejében. Saját elbaszott életét kompenzálta mikor részegen megverte a fiát, mert az boldog volt, és hitt. A hit gyengévé tesz magaddal szemben, és az ember csak saját magára számíthat. Ezt négy évesen hallotta először. Másnap bement az óvodába, és beleverte egy fiú fejét a mászóka korlátjába. Életében talán először lett úrrá rajta az a patriarchális nézet, miszerint az erősebb kutya… na de ne szaladjunk ennyire mélyre.
Anette gyönyörű lény volt. Vétek lenne lánynak nevezni. Angyali tünemény volt, túl tökéletes ahhoz, hogy ilyen mocsokba szülessen, ahol megalázzák csak mert szép, a pasik pedig egyszerűen csak egy szép aranyszínű serleget látnak benne vaginával… Tudjátok mit? Basszátok meg!
Kitűnő tanuló volt, szorgos és tisztelettudó. Soha nem sminkelte magát, nem is lett volna miért, hiszen szebb volt smink nélkül, mint sminkkel. Természetesen a szépségével megpecsételődött a sorsa. Az anyja színész volt, az apja producer, sokat utaztak, de nem gondoltak a lányra. Mindent megkapott, ami szerintük a teljes élethez kell, de senki nem ölelte át éjszaka, nem kapott jó éjt puszit. Az anyja néha felhívta részegen valami bulin, hogy minden rendben van-e? Hát már hogyne lett volna. Az apja testvérénél maga volt a mennyország lakni, minden nap megalázták, csak mert az apja többet kapott a nagyszüleitől és mert ő is rengetek pénzt kap, amiből néha eltettek egy kicsit. Lassan de biztosan szeretetkurva lett belőle. Az életét szétcseszték a középosztálybeli karrierista kurvák, akik az önutálattól egymás férjeit kezdték elszeretni, hogy egy porszemnyi önbecsülésük legyen a méltóságuk kárára.
Lassan egy ölelésért képes volt megalázni magát. Egy kedves szóért. Aztán megismerkedett Sebastiannal. Sebastian nem szerette Anette-t, csak vele volt. Sokat bántotta azzal, hogy egy idióta fasz volt, annyi emócióval mint egy babzsák fotel. Anette nem tudta elhagyni, mert szerette, őt viszont látszólag nem szerette senki, így magában kereste a hibát. Sebastian megcsalta és elhagyta őt, mikor már nem bírta tovább a lánnyal.
Tudjátok ti zselézett hajú tesztoszteron bombák, miattatok van az, hogy nem mehetek oda egy lányhoz beszélgetni anélkül, hogy a pólómra lenne írva, hogy nem akarlak megdugni, csak beszélgetni szeretnék. Miattatok retteg minden lány éjszaka egyedül az utcán, mégis minden lány bedől nektek a csillogó szemetek és a hatalmas önelégültségetek láttán. Gyűlöllek titeket, és azt, hogy keménynek akartok látszani, miközben elnyomjátok a gyengébbet. Legszívesebben szétlőném a kurva fejeteket!
Anette-vel egy étteremben találkoztunk, ahol felszolgált, akkor még nem tudtam a történetét. Egy lány barátommal voltam – igen, ilyen még létezik a világban… furcsa mi? – és mikor kihozta az ételt olyan volt, mint egy angyal. Alacsony, fekete hajú tündér. Nem mosolygott. Mielőtt elmentünk egy szalvétára leírtam, hogy mosolyognia kéne, és hogy milyen eszméletlenül gyönyörű, aztán odaadtam neki úgy, hogy más ne lássa. A telefonszámomat is odaírtam. Még aznap este felhívott. Ha szeretetkurva vagy minden lehetőséget megragadsz egy kis „szeretetre”. Én már csak tudom. Én is az vagyok.
Elmondta, hogy játszott vele Sebastian, hogy beszélte ki a barátai előtt a nemi életüket, és mennyi mindent tett meg, amit nem akart. Közben sírt. Egy garzonban voltunk, amit a szülei bérelnek neki. Nemrég költözött be. Elment zuhanyozni. A fürdőszoba egybe volt a wc-vel. Bementem, mikor mondta, hogy mehetek. Leültem a wc-re és beszélgettünk. Azt mondta menjek be mellé a kádba. Azt hiszem a tudattól, hogy azon a napon nem kell egyedül aludnom boldog lettem. De már nem emlékszem rá.
Sokat beszélgettünk, miközben megismertük egymás vágyait. A vágyak a boldogtalanságból fakadnak de mit lehetett tenni ha már egyszer itt voltak bennünk nem igaz? Azt mondta, hogy még soha nem élvezett el. Nem volt orgazmusa. Nem maszturbált, kiölték belőle az individuumot, semmire sem tartotta a saját tökéletes testét, nemhogy örömet szerezzen magának. Szégyenlős volt. A szégyen, amit a nagy szexuális forradalom felőrölt, mint egy gyilkos kór újfent fertőzte az emberek szabadságra törekvését. Köszönjük meg ezt az egyházaknak egy szívélyes feltartott középső ujjal.
És ott a sok materialista bunkó még, aki miatt ide jutott a világ. Nem vagyok egyedül, aki éjszakánként könnyes szemmel alszik el, és belebokszol a párnájába, néha beleordítja: „átestünk a ló túloldalára köcsögök!”
Félt a függőségtől, de ragaszkodni vágyott, ahogyan én is. Mindketten saját undorító életünktől bűzlő lélekkel, korcsként világoltunk a többi emberrel szemben és arra vártunk, hogy valakiben kiteljesedhessünk. Köszönöm nektek. Ha nem sulykoljátok belém, hogy egy senki vagyok talán…
Egyik este megnéztünk egy filmet, valami agyatlan horror volt, de olyan jó volt hozzábújni. Kint a város kezdett feléledni, gyönyörű őszi idő volt. Anette menstruált. Ilyenkor a szervezete több ösztrogént termelt, és vadmacskává változott. Csókolózni kezdtünk, és levetkőztünk. Rajta bugyi volt, rajtam alsógatya. Egyszerre mozogtunk, és rajtam egyre jobban felülkerekedett a nosztalgia pusztító hulláma. Mikor elélvezett életében először egy férfi közbenjárásával mindketten ruhában voltunk és menstruált. Lihegve a testemre feküdt vékony testével és azt mondta „sikerült… ügyes vagy”. Elsírtam magam.
A fogyasztói társadalom megköveteli tőlünk, hogy kibaszott ösztönlényekké degradálódjunk. A monopólium virágzik, az egyén pusztul saját énképének rothadását látva. A kapuzárási pániktól megrészegült vén ál szentimentalisták és buzik fiatal seggekre vadásztak a barokk házak közt, ahol néha felsejlettek az eklektikus motívumok azt az alapvető igazságot sulykolva, hogy több stílus harmóniája gyönyörű összeolvadást eredményezhet.
A parkban voltunk. Ahogy néztük a sok nyugodt emberi lényt mi magunk is megnyugodtunk kissé. Átöleltük egymást, körülöttünk a természet szép lassan megpihent. Boldogok voltunk. Imádtuk az őszt, ezeket a színeket, a leveleket körülöttünk, az illatot, az esőt, a szelet, ami akkor a legjobb, ha fekszel és érzed, hogy átjárja az elméd, miközben hallod a levelek hangját, ahogy a szél fújja őket. Anette fokozatosan ráébredt arra, hogy milyen erő lakozik benne, ami engem is rohamos reprodukálásra késztetett. Szerettem őt. Akkor, azon a helyen, ahol pár hónappal azelőtt egy tavaszi napon egy gyönyörű lánnyal egymás karjaiban önfeledten megismertük saját magunkat, és végre felszabadultunk, azt hiszem olyan boldog voltam, mint akkor.
Tudjátok, ha megismertek egy másik emberi lényt nem vagytok egyebek két mágnesnél. Vagy kialakul közöttetek vonzás, vagy nem. De képzeljetek el két mágnest a térben, amint ki vannak téve az emberi elvetemültség minden belső terhelésének, kezdve a féltékenységtől át a meg nem értésen keresztül a bizalmatlanságig, ami gátolja az őszinteséget, és a vonzódás halálához vezet. A térben elhelyezett mágnesek közül az egyik elkezd kiszakadni a vonzásból, majd szép lassan megfordul. És ahogy a pólusok azonosak lesznek már nem vonzzák többé egymást. Hiába közeledik egyik a másikhoz, az távolodni fog tőle… távolodni fog tőle.
Mikor a pszichológusommal a kapcsolatokról beszélgettünk és ezt elmondtam neki meglepődött. „Erre így még nem gondoltam…” – ezt mondta, majd lassan lejárt az egy óra, és elváltunk.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése