Villanások

ÁRADAT

A korom sötét éjszakában, a hátamon fekve néztem a láthatatlan plafont, és hallgattam a folyó vészjósló surrogását.

A viharossá erősödött szél vijjogása és morgása, valahonnan a pokol mélyéről jöhetett, mert hangjai elárulták végtelen erejét és dühét, azt a könyörtelen gonoszságot, ami ellen tehetetlen minden élő.

Ezek, a tárt kapukon kiömlő gonosz lelkek hangjai, egy mindent pusztító feltámadás diadalüvöltése.

A folyó erősödő zúgása megtöltötte az éjszakát fenyegető szorongással, és mindenki érezte, hogy jönni fog a szennyes áradat, ellepve, és elpusztítva mindent, egyarcúvá varázsolva a tájat.

Hozva magával, tépázva és szaggatva a múlt idők történéseit, összekeverve és arctalanná téve hajdani képeket, feltépve és elsodorva azt a tömör emlékezést, amire épült a jelen.

A morajlás egyre erősödött, betöltötte szobám minden zugát, száguldva közeledett diadalittasan, végigvágtatott ablakaim előtt.

Szétrobbanó üvegei nem tudták meggátolni a bezúduló-habzó víztömeget.

Hatalmas ereje nekivágott ágyastól a falnak.

Az albatrosz, hatalmas szárnyaival könnyedén körözve figyelte az eseményeket.

A leszakadó háztetőket, kidőlt fákat, a víz sodorta épületfalakat az alattuk rekedt emberekkel, akiket nem értékelt semmire.

Egyre feljebb húzott, már az események felett lebegett, minden kicsinek tűnt, és játékszerűnek.

Nem is értem, miért csinálnak ezek ebből ekkora ügyet.

Csak kapkodnak és hadonásznak, futkosnak mint a hangyák, ahelyett, hogy föléemelkednének a történéseknek, higgadt bölcsességgel mérlegelve- hoznának ügyükben döntést.

Hiába, a földhözragadtság súlyos hiba- szólt a nagy madár, és szinte egyetlen szárnycsapással felröppent a felhők fölé.

VILMÁCSKA

Vilmácskának hívta az egész környék

Nagyon öreg volt, alacsony, hajlott hátú, kövérkés manó lett az idők folyamán.

A gonoszkodók szerint, már akkor ő volt a házmester, amikor még a ház sem volt.

Ritkán hagyta el a lakását, a teendőket a lánya látta el helyette, aki szintén nem volt egy bakfis.

Vilmácska minden éjjel azt álmodta, hogy lemegy a pincébe, mert valami határozottan lefelé vonzotta.

Meg is indult a koszos lépcsőkön, de mikor a vasajtóhoz ért, felébredt.

Olyan szorongó érzés kerítette hatalmába minden ébredés után, hogy késő éjszakáig húzta az időt, akkor esett ágynak, mikor már szinte vetkőzés közben elaludt.

De az álom kíméletlenül jött, és ő fáradtan és ingerülten ébredt.

Ez már tarthatatlan- mondta magának, le kell mennem a pincébe, hogy vége legyen ennek a rémes álomnak.

Mikor lánya vásárolni ment, kihasználta magárahagyottságát, és elindult lefelé.

A lift mellett vezettek le a lépcsők, jobb kezében botjával, balját a falnak támasztva- lassan haladt lefelé.

A rozsdás vasajtón csomókba lógtak a pókhálók.

Mikor itt jártam utoljára, még zöld volt és tiszta. De ez, vagy ötven éve lehetett- szólt hangosan, nehezen véve a levegőt.

Persze nem is fojtogatott még a légszomj,- mint mostanság.

Az ajtó nem volt zárva. Már a kilincse is hiányzott. Szabad kezével, nehézkesen nyomta be, úgy nyikordult, mint ha fájna neki.

Na- te is be vagy rozsdásodva, akárcsak én- motyogta halkan.

Hiába, az idő egyikünket sem kíméli.

Belépett a sötét folyosóra, léptei zörejét felfogta a nedves földpadló.

Lánya, a vásárlásból hazatérve mindenütt kereste, de nem találta sehol.

Felkiabálta az egész házat, már mindenki Vilmácska után kutatott, de nyomaveszett.

Aztán lekeveredtek a pincelejáróba.

A rozsdás vasajtó nyitva volt, a málló falnak támasztott botján kívül, csak a sötétbe torkolló penészes némaság figyelte a betolakodókat.