Elsiratom lázas örömeimet
viharmezőkön pipacs-részegen,
mint akit a sors keresztre feszített.
A feltámadást alig észlelem.
Csak eljátszom, mintha nem fájna semmi
és azt is, hogy ebbe belehalok.
Legnehezebb magamat elviselni
olyannak már, amilyen vagyok.
Hagyom szunnyadni belesajdultan,
-mi volt érdemem, bélyegem, múltam-
kialvó tüzem lombtól a gyökérig,
míg zegzugát átjárja szívben a vér
remény nélkül a tűnő pillanatért,
amire az agy soha nem emlékszik.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése