Egy veszélyes horgászat

Megtörtént eset alapján.

Szeretem a nyarat. Olyan sok lehetőséget kínál, amit egy magamfajta diáksrácnak a tél még csak a felét sem. Bár nyáron nem lehet hóembert gyúrni, hóangyalt csinálni, meg hógolyóval dobálni a lányok fenekét, hogy csak úgy sikítozzanak, s az anyukák, apukák rosszallóan nézzenek az ember fiára. De ennyire ne kanyarodjak el a nyártól. Semmi tél óhajtó érzésem nincs és még csak nem is gondolok rá így, az ablakon kinézve. Péntek este van. Végre. Holnap nincs suli. Lesz helyette egy egész napos horgászás. Igen, célnak jó lesz a Tisza árterében húzódó Kovácsi kubik gödör. Kár, hogy körülbelül másfél órás járásra van és hamar oda kell érni, hogy még találjak magamnak helyet. Valaki már a hajnal derengés előtt kint van, hogy a legjobb helyek közül választhasson. Persze akinek van valami személyszállító eszköze, annak könnyű. Nekem csak a cipőm van, meg a lábam, na meg az akarás. Igen, holnap lemegyek. Jó lesz ha fél háromkor kelek és már most összekészülök, hogy olyan korán már ne kelljen azzal is zajonganom. Hagy aludjon a családom nyugodtan az én elvetemültségemtől. Meg hát most még tiszta a fejem. Olyankor kelve ki tudja mit felejtenék el, a még félálomban lévő fejemből. Ezt is betettem a táskába, azt is betettem a táskába.

Jesszusom, ez így már nagyon nehéz. Mire odaérek, leszakad a vállam és a hátam. Elég lesz nekem két liter víz helyett fél liter és ennivaló sem kell, estig kibírom. Bár két szálnál kicsit több, mondjuk húsz szál cigim lehetne épp. Na majd beosztom.

Fürdés, fekvés, alvás és mikor már az álom édesétől kicsurranna a számból a nyálam, óracsörgés. Gyorsan lecsapom, anyukám fel ne ébredjen rá. Halk öltözködés, halk készülődés és óvatos ajtón kislisszanás.

Odalent minden csendes és békés, semmi nem moccan, nem kelt zajt. Egy-két ablakból látszik fény, de békések azok is. Nekilódulok az útnak. Amíg van aszfalt haladok is. De még a Zagyván átívelő vasúti hídig vezető föld utat is könnyen veszem. Ám ez után, a kis tölgyes és vasúti töltés közötti szakasz jön. Ehhez minimum egy gumicsizma kellene, mert e két határvonal közötti útnak nem nagyon nevezhető ösvény, még nyár derekán is lápos, mocsaras. A magas, néhol derékig érő fű meg tud olyan vizes lenni, hogy pár lépés után kis gatyáig eláznék csillagos égbolt alatt annyira a szálukra ül a pára. Jobb is lesz nekem a sínek között. Fel is mentem és ott folytattam utamat. Nagyjából ugyanolyan lassan, mint lent, mert a zúzott köveken és vasúti talpfákon is nehéz a járás. Szűk húsz perc alatt ezt is leküzdöttem. Innen ismét műút, majd gát. Gyerek mese az egész.

Már pirkadt mikor odaértem ama gátszakaszhoz, ami alatt található a horgászvíz. Már most, derengéskor is volt vagy két autó és egy motor a gát tetején. Na biciklisek mennyien lehetnek? Mert ugye ők nem hagyják fent a járművüket. Hát voltak ők is. Összesen mindenkivel pont annyian, amennyi szabad és jó hely van a zsinóráztatáshoz. De egymagamnak még így is akadt egy nehezen bár, de meghorgászható hely. Jó is lesz itt megállnom, mert ha nem találok odébb mást, mire visszaérnék már ez is foglalat lenne. Rajzottak le a pecások, mint a sáskák. Volt olyan korábban már, hogy egy, a vízre bedől fán foglaltam helyet. Mondjuk direkt ott. De a parti rész sem maradt árván. Hárman horgásztunk egy területen. Sok jó, kis helyen is elfér. Na de már megint kanyarodtam. Vissza.

Hát ha már megtaláltam a helyem, kipakolok és nekikészülök. Van még egy tíz percem, hogy lássam is az úszóm és ne csak találomra dobjak be.

Hamar eljött a reggel, a dél is. A kis fél liter vizem olyan gyorsan elfogyott a nyári melegben, bár árnyékos helyen voltam, hogy már azt is elfelejtettem, hogy ittam valaha is. A hasam is már hangosan jelezte, hogy bizony az az elemózsia kellett volna és nem nyomott volna nagyon pluszba azon a zsákon. Délutánra már a fejem is jelezte, hogy az a vércukorszint nem épp megfelelően áll. Szóval, fáj. Hal sem jött annyi, hogy jókedvem oszlassa a szomjúság és éhség, s ebből származó egyre jobban erősödő fejfájást. De hazamenni sem akarok még. Korán van hozzá. Estig lent akarok maradni. Fél hármat mutatott a Casio mikor nagyobb eredményt remélve összepakoltam és egy gyenge negyed órás séta után átmentem a tavacska túloldalára. Kicsit vaddisznó nyomos, meg nagy dagonyahelyes de csak nem jönnek ma ide. Az eredmény nem is váratott magára. Egy óra alatt fogtam annyi halat, mit odaát. Bár a botokat be kellett vinni a vízbe, hogy a sekélyest ne kelljen átdobnom és két ágasra kellet tenni, hogy az orsó ne ázzon el, de megérte. Kapásig én meg szárítom a lábam. A fejem most már annyira fájt, hogy állva nem is nagyon bírtam maradni. De nem is kellett, volt ülőhelyem. Kényelmes kis kidőlt fa szolgált pihenőmnek. Az árnyékot előző helyemen hagytam és itt telibe ért a nap. Kicsit olyan kiszáradtnak érzem már magam. De még maradok. Majd ha a nap eléri a nyárfák tetejét, elkezdek hazakészülődni. Hát legalábbis terv alapján. Ugyanis a hátam mögötti fiatal kis erdőből kihallatszó csörtetés és röfögés villámgyors pakolást parancsolt. Szívem a torkomban dobogott. A vaddisznók meg mögöttem. A fenének kell ilyenkor a futás. De ha van kicsinyük, a végén még nekem jönnek. Haltak már meg emberek vaddisznó támadásban, de én nem akarok. Feleslegesen nem is kell kockáztatni.

Az átkötő utat hamar elértem. Futva csak gyorsabb. Ott megálltam és leültem pihenni. Fejem már nem fájt. Lüktetett és két másodpercenként robbant. – Szabolcs! Állj fel és menj! Egy kis kábaságból feleszmélési idő után feltápászkodtam, rendbe szedtem a vízből sebtében kirángatott horgász készségeket és elindultam haza.

Gát, majd arról leérve műút. Itt már remegni kezdett a lábam a gyengeségtől. Egy bokor alatt hánytam egy jóízűt a fejfájástól. A térdem fogva szemléltem és azon merengtem, hogy ha tegnap este óta nem ettem, cirka 24 órája, mert már este fél nyolc, akkor mi a nyavalya jött ki belőlem? Na de nem tanulmányozom tovább, ha oda tettem, ott marad. Mentem, vagyis most már inkább vánszorogtam tovább. Talán adna erőt egy szál cigi, de azt olyan gondosan beosztottam, hogy már délelőtt tízkor elfogyott. Pangott már tüdő, gyomor és ha az előbb az agyamat tettem ki a bokor alá, akkor koponya is. A műút felénél jártam, mikor a szervezetem azonnali pihenést parancsolt. Csak az eszem nem. Mennem kell tovább, haladnom, nem szabad megállnom, mert akkor innen fel nem kelek és ha befordulok az út széli árokba a kutya sem fog ott észrevenni. Főleg nem ma. Ha az éjszakát túl is élem, várható némi ájulás a fájdalomtól, mely a fejembe úgy ütött tanyát, hogy egy buldózer sem tudná onnan kihúzni. Szóval egy éjszaka még talán eltelne, de az azt követő nap már nem biztos. Egy ájult, kiszáradt, elgyengült embert egy 3méter magas gödör alján csak a keselyűk vesznek észre. Az meg kis hazánkban annyi van, hogy ott asztam volna össze. Szóval vonszold csak tovább magad szépen Holcsik Szabolcs. A műútról kiérve, vagyis még előtte, mikor már láttam a végét, már töprengtem, hogy merre tovább. Ha azon az útvonalon, ahol jöttem, az alábbiakat kockáztatom: Ha a vasúti töltésen megyek, a fejemben lévő lüktetéstől esetleg nem látok tisztán és elüttetem magam egy vonattal. Vagy csak szimplán összeesek a sínek között és akkor az eredmény gyakorlatilag ugyanaz. Vagy lent megyek a láposban és ha a cipőm sárba ragadva elborulok nem tudok felkelni és akkor az előző, árok mélye szindróma. Vagy ezeket kikerülve a város felé veszem az irányt, dupla annyi hazaérkezési időért. Biztonság kedvéért a város felé mentem. Ha bármi is lesz velem, legalább a civilizációban ér és akkor már kaphatok segítséget. Keresni nem fog senki, otthon már megszokták, hogy estig is kimaradok ha horgászni megyek.

A település peremén, de már lakott területen, egy ház falán tábla: Büfé-Étterem

Van is nálam vagy 200forint, hátha egy szelet zsíros kenyeret kapok érte, meg vizet, Talán egy szem fájdalom csillapító is belefér. Be is mentem. Pár mondatban elmondtam, hogy jártam-járok. A tulajdonosnő mosolyogva végighallgatott majd, – Persze, hogy kap ételt, vizet és fejfájás csillapítót mondata közben leültetett egy asztalhoz és kis türelmet kért. A víz nagyon gyorsan jött egy korsóban. Utána egy kosárka kenyér. Úgy 3-4 szelet. De sehol a zsír. – Egy pillanat még. – Szólt a kedves hölgy. Hát a türelem az már megvolt. Kellemes helyen, egy bödönnyi vízzel már szép az élet. Kisvártatva visszatért a tulaj és két gyógyszert tett elém. – Mindjárt jövök. Addig vegyen be ebből egyet!

– Ó most már annyit süröghet-foroghat kis kezit csókolom, amennyit csak akar. – Gondoltam magamban. Újabb 5perc elteltével ismét megjelent egy kistányéron felszeletelt csemegeuborkával és ezt is letette elém, majd ismét eltűnt a konyha irányában.

– Jajj de jó lesz ez nekem a zsíros kenyérhez! járt a fejembe. Teszem hozzá amiben a fájdalom még cseppet sem csillapodott.

De csakhamar a csodálkozástól eltátottam a számat. Egy tálon rántott húst, (két szeletet) és egy nagy adag sült krumplit hozott és tett elém, jó étvágyat kívánva.

De nekem csak 200forintom van! Elég lesz az ennyi mindenre?

Elég persze. Pont annyiba fog kerülni. Egyen csak nyugodtan. A feje, hogy van?

Hát sajnos még ugyanúgy fáj.

Akkor vacsora után vegye be a második szemet is. Úgy már biztos jobb lesz. – mondta, majd otthagyva engem nyugodtan, leült papír munkázni a pult mögé.

Nagyon gyorsan befaltam mindent. Egy szelet kenyeret sem hagytam.

– Ő, elnézést! Végeztem. Fizetnék! Mondtam még mindig kétkedve

– 200forint lesz. Elég volt az étel?

– Igen, nagyon jóllaktam és minden nagyon finom volt.

– Ennek örülök. Egészségére.

– Mindent nagyon szépen köszönök, visz lát és kellemes estét!

– Önnek is minden jót, visz lát!

Kilépve az étteremből, bár már sötét volt, mégis minden fényben úszott. S nem csak a közvilágítás miatt. Elteltem megelégedettséggel és lassan az erő is visszatért belém. Már fel sem vettem a maradék utat. Könnyebben lépdelve, s ha nem is száguldva, de határozottabban haladtam hazáig. Nem is gondoltam a „Mi lett volna ha..”-kra. De miért is tettem volna. Hiszen a gyomrom tele, a fejem már sokkal jobban van és a szívem is eltelt az emberi szeretettel és kapott gondoskodással.

De azért még gyenge voltam és egy buszmegállóba leülve megvártam a helyi járatot, hogy a hátralevő utat már ne gyalog tegyem meg. Egy középkorú nő ült le mellém cigarettázva. Nem is bírtam ki és megszólítottam. Elnézést kérve és nagy vonalakban elmondva neki a napom tisztelettel kértem tőle egy szál cigarettát. Készségesen adott is.

– De jön is a busz. Nem száll fel?

– Hát én már csak azért is megvárom a következőt. Nagyon szépen köszönöm a cigit.

– Nincs mit. Viszlát.

– Csókolom.

Mire elszívtam a bagót már jött is a következő busz. Felszálltam és pihentetve magam leültem.

Hazaérve édesanyám elém lépett.

– Jó sokáig elmaradtál. Nem is vittél magaddal ennivalót. Láttam, hogy ott maradt az asztalon. Éhes vagy már nagyon gondolom.

– Nem anyukám, nem vagyok éhes. Teli vagyok, mint a déli busz. – válaszoltam, s egy székre leülve elmeséltem neki a napom.

Szegény csak pislogott nagyokat és ámuldozott. Majd mikor végeztem az élménybeszámolóval, megszólalt:

– Hát kisfiam! Nem vagy te normális.