Vértől átitatott minden levél a fák koronáin.
Lüktető seb mind,
Mi a tél első takarójával kap hűsítő gyógyírt,
S ahogy piroslanak a metsző pirkadatban,
Te – kedvesem – úgy sápadsz ölelő karjaimban.
Csókot kérsz – de most nem lehet. Tarts ki még,
Mert elmúlik a vággyal együtt az ébredés,
Hogy csókolj. Nem lehet. Az ősz megeszi,
S akkor mi marad nekünk a tavaszra,
Ami majd bukfencet vet bennünk, s előveszi
A zsebben tartott foltos, karcos aranyat.
Várj még! Maradj egy vér-gubó dermedt karjaimban.
Bírd ki, míg elomol az ősz,
S szívünk lángba borul az új-tavasszal,
S elfut róla didergő,
Hosszan kirakott mozaikja a reggelnek.
(Ajkaink ismét ütközhetnek.)
  
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése