Hálaének

(naplómból)

Nem vagyok én sem Istennek,
sem sorsnak nagy kegyeltje,
panaszt ezért mégsem tehetek.

Ha titkon mégis gazdagságra vágyom,
egyedül csak rongyos lelkemet
szeretném néha díszbe öltöztetni,
mint mikor a tavasz közelít:
a föld is, minden újjászületéskor
ünnepelni díszbe öltözik.

Virágszőnyeg, bársonyos, zöld pázsit
hív életre minden magzatát,
mintha volna édesanyja nékik,
s ajándéka a megújulás.

Nem vagyok én sem Istennek,
sem sorsnak nagy kegyeltje,
panaszt ezért mégsem tehetek.

Új életet - két gyönyörűt - kaptam,
egy fiút, és egy leánygyermeket.
Jöttüket is gyémánt-ragyogással
ünnepelte ég és föld velem.
Szebben soha nem dalolt még lélek:
nem kell nagyobb boldogság nekem!

Nem törődtem többé faggyal, téllel,
minden tavasz új reményt hozott.
Lelkembe a két kis érkezővel
hálaének, öröm költözött.

Nem vagyok én sem Istennek,
sem sorsnak nagy kegyeltje,
panaszt ezért mégsem tehetek.

Kincseimből egyet elraboltak,
szívem fele azóta halott.
Bár szakadna ketté - vágyom néha…
- még mielőtt összeroskadok… !
Istenemnek imát mondok mégis,
hogy kincseimből egyet meghagyott.

(Kép: családi archívum, Hálaadás Csíksomlyón)