2. fejezet: Pokolföld
Bea szemei megteltek könnyel a fehér fatörzs láttán, melyet itt – ott fekete foltok tarkítottak a villámcsapástól. Ágai szanaszét meredeztek a földön, és a törzs már egyetlenegyet sem tartott körülük. A gyökerek feltörte a föld felé, mintha lélegezni akarnának, ahogy a búvár kidugja a fejét a víz felett. Nem volt azonban megkönnyebbült egyetlen tagja sem a fának, ráncba futott sima törzse néhány helyen, mintha csak öregedne.
- Mi történt a fával?- kérdezte Bea, pedig jól tudta.
- Villám sújtotta! Gyakori jelenség errefelé.
- Ő nem tud beszélni?
- Ugyan, kérlek, a fák nem beszélnek. - mondta olyan hangsúllyal mintha ez teljesen egyértelmű lenne.
- Akkor a vándorkövekkel mi a helyzet? Az is ugyanilyen képtelenség. Nem de?
- Ugyan már, a vándorkövek teljesen mások.
- Na és miért?
- Gondolkodtál már rajta miért nem egyszerűen kövek, hanem „vándor” kövek.
- Nem igazán volt időm rá, hogy ezen töprengjek, ami azt illeti.
- Azért vándorkövek, mert a földről jöttek, csak magukban őriznek egy-egy emberi lelket.
- Na és ha ilyen szép helyre kerültek mivel érdemelték ki azt?
- Hogy mivel? Nem volt helyük sehol sem. Befogadta őket az országunk, mert a saját elveik szerint éltek, és azért, mert nem vetették alá magukat mások akaratának. Szabadok voltak, mégis nagylelkűek és odaadóak.
- És miért éppen ti fogadtátok be őket?
- Azért mert Sohaországot szinte minden ember ismeri, és a képzeletükben ott lapult még a régi mesék képe. Csak azokat tudjuk befogadni, akiknek a fejében ott van a kép. S el tudod képzelni, hogy mindenki másmilyennek látja Sohaországot?
- Ami azt illeti nem igazán…- felelete a lány szemlesütve.
- Nos, én sem! Biztos vagyok benne, hogy mindenki olyan lilának látja az eget, mint én, olyan zöldnek a füvet és ezüstszínűnek a csillagokat a márványos égbolton.
Bea felkacagott.
- Te lilának látod az eget?
- Persze, miért te milyennek?
- Én természetesen kéknek.
- Miért természetesen? Én világ életemben lilának láttam, nekem ez a természetes.
Egy pár perc csend támadt, amíg körbejártatták szemüket ezen az egészen más világon. Megszemléltek mindek apró részletet, ami a közelben volt, és néha még a távolba is elrévedt a tekintetük.
- Mondd el, hogy te mit látsz!- biztatta a tündér fi.
- Látom a fekete eget, szürke és alig észrevehetően halványék szegélyű fellegekkel. Hallom a csobogását egy pataknak, melyet nem látok, de az elmémben már felkutattam egy képet, melyben ez a folyó vörös, mint a vér. A fák törzse fehér, mint a hó kivéve azokat, melyeket elért az ég haragja, s belévájta villám nevű fegyverét. Nincsenek madarak, és nincs egy szemernyi lomb sem a fákon…- itt szünetet tartott, aztán Pitypang folytatta tovább.
- Nincsenek virágok, és morajlik valami az erdőben, lehet hogy közeleg a vihar, mely koszos esővel áztatja el az amúgy is porral borított fűfoszlányokat, melyek itt már egészen barnák, szinte olyan mintha rohadna minden egyes száluk.
- Pontosan. Ezt én is így látom.
- Igen, a rosszat mind ugyan olyan rossznak látjuk. De a jó mindenkinek másképp ölt testet és színeket.
Beszélgetésük elnémult egy időre, mígnem megláttam valamit feküdni egy vén fa tövében, melyet elborítottak a ráncok. Közelebb mentek, és látták, hogy egy állat teste az, melynek oldala ritmikusan emelkedik föl és le, tehát még él. Egy farkas volt. Ezüstszínű bundája kopottasnak tűnt a kosztól, és a feketeföldtől. Az állat lecsukva tartotta szemeit, és észre sem vette az érkezőket, oldalán pedig seb tátongott, s úgy tűnt bele hal sérüléseibe. Az állat összekuporodott teste meg-megvonaglott a fájdalomtól és a kíntól, s néha egészen szaporává vált a lélegzetvétele. Biztosan azért, mert a végső görcsök rángatták a testét. Bea közelebb hajolt hozzá, majd letérdelt egészen a feje mellé, s simogatni kezdte az állat nedves és koszos bundáját. A szőre csomókban volt összetapadva.
- Mi van veled kedves barátom…- suttogta az állat fülébe és megnyugtatóan simogatta.
A farkas kinyitotta szemeit, s szinte örvénylett benne a kín és az elkeseredettség. Bea látta a lelkét az állatnak, és tudta, pontosan tudta milyen fájdalmakon megy most keresztül. Ő is érezte, és majd meg szakadt a szíve az ismeretlen teremtményért. Olyan volt, mintha egész életében mellette állt volna, s mintha egy családtagot veszítene el, holott alig pár perce látta először. Az állat a lány kezébe rakta mancsát, majd lehunyta a szemét, egy utolsót rándult a teste, és a levegőt erőteljesen kifújta a porba, melynek szemcséi szétröppentek.
- Meghalt!- lehelt a lány könnyekkel küszködve, szinte elfojtva egy mélyről jövő, kitörni vágyó sikolyt.
- Az elmúlás Pokolföld egyetlen pozitív változása.
- Hogy mondhatsz ilyet? A halál rossz dolog.
- De nem annak, aki ezen a földön él. Vajon meddig bírnánk mi itt? Valószínűleg önmagunk vetnénk véget saját életünknek, mert amely teremtmény nem önmaga által hal meg ezen a földön, az bizonyosan kitartó és nemes volt.
- De hát…- nem tudta befejezni a mondatot, csak ráborult az állatra és zokogva simogatta annak bundáját.
- Tovább kell mennünk, hogy minél hamarabb túljussunk ezen a vidéken.
- Na és aztán? Hová megyünk? Honnan tudjuk, hogy valóban boldogság vár a végén? Mi lesz, ha mi is meghalunk?
- Mi nem halhatunk meg, amíg van nálam tündérpor, az begyógyítja a sebeinket. Teljesíti a kívánságokat is, és elrepít oda, ahová szeretnéd, de mindig csak azután ha már megtapasztaltad azt, amire éppen szükséged volt.
- Ez mit jelent?
- Mindig csak akkor mehetünk tovább, ha már gazdagodtál azzal az élménnyel, ami csak rád várt ezekben a világokban, s azért élt, hogy egyszer megtapasztalhasd.
- S mindezt azért, mert talán megtalálom a boldogságot… lehet, hogy nem is az vár az út végén, hanem csak a tátongó űr.
- De ha nem indulsz el felé, soha sem találod meg.
Ezen mind a ketten elgondolkodtak egy kicsit. Aztán Bea Pitypanghoz fordult:
- Na és te megtaláltad már?
- A boldogságot?
- Igen.
- Talán igen, talán nem. Egyetlen dolog volt, ami feltétlenül boldoggá tett, de őt elveszítettem.
- Őt? Tehát egy lányról van szó?
- Egy tündérlányról.
- Mi történt?
- Zengőlilla volt a neve. Megismerkedtünk, s nekem ő jelentette az egész világot, azonban ő soha nem szeretett úgy engem, ahogyan én őt, mindig is csak barátok voltunk.
- Na és elmondtad neki valaha, hogy szereted?
- Nem.
- Na és miért nem?- kérdezte érdeklődve Bea.
- Egyszer, reggel eldöntöttem, hogy elmondom neki, azonban amikor a vörös tulipánhoz értem, amelyben ő szokott aludni nem találtam senkit sem. Kerestem egész nap, mígnem a fülembe jutott, hogy elindult megtalálni a boldogságot.
- Nem is szólt neked?
- Nem! Még csak egy levelet sem hagyott. Talán… talán erre van valahol, de lehet, hogy már…- Pitypang nem fejezte be a mondatot, anélkül is mindketten tudták mi lett volna az a bizonyos szó.
- Szóval ezért akartál velem jönni?
- Nem csak ezért! Talán ez is benne volt a dologban, azonban kíváncsi voltam rá, hogy milyen helyek léteznek azokon kívül, amiket már láttam.
- Reméled, hogy megtalálod őt, igaz?
A tündér fi némán bólintott és lesütötte szemeit. Egy ideig sétáltak, majd zuhogni kezdett az eső. Bemenekültek egy korhadt fa hasadékába, és összehúzták magukat. Pitypang a lány lángszínű hajára kuporodott, és mivel már nagyon fáradtak voltak, lassan, elnyomta őket az eső kopogás és mennydörgés vad duettje.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése