Képzavar

(Szerzői utasítás:  pátosszal,  visszafojtott halk, de indulattól remegő hangon adandó elő)

Ej, te hangulat!
Mit tátod rám vicsorgó,
műfogsoros szádat,
míg utamat járva kerítések mentén
halk nárciszok ugatása kísér,
s te nem jössz, nap!
Nem jössz éj!
Hát így, egymagam kell,
hogy kullogjak csupán?
Még a szél is nevetve kerget,
s leejt, mint ócska, gyanútlan terhet,
hogy hiába botladozzak itt,
kihalt, ősi tájon, hol ringlispílként forog
holt költők díszes társasága,
s megismerve e műremekemet,
irigységtől eltorzult arccal
feladva mindent, amiben csak hittek,
s amiért harcoltak, kértek, megalázkodtak,
most e szent pillanatban mindent -
velem együtt – megtagadjanak!


Mondd! Te tényleg így akarod?

Ej, te hangulat!
Hagyj elmennem,
s viszem, mi öröktől fogva enyém:
a szent remény,
hogy egyszer a gaz utókor,
 ki képes és túlél,
öt évvel, tízzel, százzal,
csak megszán, s dob nekem egy koncot,
egy utolsót, míg kiáltva kiáltja:
fogd már be, s eredj (a)…-ba*!



*Piedesztálra!
(A szerzőt itt valószínűleg a hálás utókor agyonütötte, így utolsó szavát csak sejteni lehetett…)