A kutyaképű darazsak hajnalban berepülnek
szobánkba, habzó szájuk rozsdásan vonyít,
összerezzen a kert, szégyenlősen bújik meg a ködben,
testén nyílt seb feszül, beköpik a legyek,
csendje ázott vászonfoszlánnyal szorítja el, őseink görnyednek
évtizedes viharok villámai alatt, arcuk bronz-barna,
nézd, hogy tipegünk ott gyermekkori félelmeinkkel,
ágyások lobbannak lángra a deres síkokon, mint tépett
tunikás fruskák, kik műkönnyeikkel korbácsolják boldogságuk,
tépett tunikába öltözik az égbolt is, s most
csontszáraz göröngyökbe kapáljuk mindennapi kenyerünk,
lábunk alatt rozsdaszilánkok jajgatnak, túlfejlett gazok
tekeregnek utánunk, hajnali szelek másznak át a
kerítés drótjain, termetlenné lázadó kert zokog,
mankóikat hónuk alá csapó,hátba támadott tavaszvégi
seregek menetelnek, kedv vesztett katonák,
kik harc nélkül adják fel földjeinket,
s ott vonyítanak sisakjuk peremén a kutyaképű darazsak,
hova lett az a tűzszemű tavasz, öröknek hitt gyermekkorunk
csaholása, mitől őrjöngő kertek nyugodtak bele a végtelenbe?
Nem találom ezt a tavaszt. Te sem.
Csendem víztükrére felfekszem lebegni.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése