Szellemvasút

Álmomban valami szellemvasút félén ültem, nem emlékszem tisztán, a bejárat felett mit hirdetett a tábla.

Egy sínpár vezetett be a barlang sötétjébe, rajta pirosra festett egyszemélyes kocsik álltak fekete bőrüléssel .Mikor beszálltam, egy bő-zöld ruhás öregasszony hozzám lépett, egy fémkorlátot hajtott mellkasom elé. Mosolyognom kellett a túlzott óvatosságon-de hagytam. Egy-két percig még mozdulatlanul állt velem a berendezés, majd hirtelen rántással elindult a bejárat sötét szája felé.

Nagy rázkódással és csattanással belezuhantam a sötétségbe. Nem láttam semmit, görcsösen markoltam a rám hajtott fémkorlátot, ami akkor és ott borzasztó fontosnak tűnt.

Egyre gyorsult a kocsi alattam, felvillant bennem a szétesés a kisiklás lehetséges gyötrelme, de végiggondolni sem maradt időm, a szembesüvöltő vihar belém szorította a levegőt.

A szél ordítása egyre erősödött, már saját hangomat sem hallottam-onnan gondolom ordítottam-mert tátva volt a szám. Fejem felett elektromos kisülésekre emlékeztető fények hasították a semmit Vészjósló morajlás harsant, rám ült a megsemmisülés zsugorító élménye .A kocsi száguldását fokozva hol felfelé, hol lefelé rohant. legalábbis úgy hiszem, mert hol előre voltam dőlve, hol meg teljesen hátra. Az egyre hidegebb léghuzat sűrűbbé és vastagabbá lett, már úgy szívtam be a fülledt levegőt, hogy fájt a tüdőm.

A légtér, a maga láthatatlanságában vibrált és hullámzott valamitől, ami határozottan élő. Meredt tekintettel próbáltam helyzetemet felmérni - hiába.

Ebben a gonosz és hullámzó őrületben egyetlen biztos pont maradt- a rám hajtott vaskorlát. Görcsösen markoltam, éreztem kézfejeim elvértelenedését - újaim ránőttek a vasra-mint egyetlen fix pontjára életemnek.

Aztán kezdett alakot ölteni a feketeség. Ritkán és bizonytalanul, majd egyre sűrűbben és gyakrabban, kuszán tombolva- egymásba gabalyodva- kapkodtak arcom felé. Az elmosódott kontúrok ellenére felismerni, pontosabban érezni véltem életem kiragadott részleteit.

Kíméletlen, fagyasztó élmény ezeket kívülállóként érzékelni, képtelen helyzetből átélni. Kínos szerepcsere történt, mert nem mint elkövetőt, sértettként érintett az előadás.

Feltámadt körülöttem minden ami féken tartott énem része, eltűnt a kontroll, és a vad-fékevesztett folyamatban próbáltam élve maradni. Rekedt harsonák hangjai keveredtek fejemben vicsorgó farkasüvöltéssel, megnyitva a pokol sosem hitt kapuit.

A „Mindent elsöprő” diadalának súlytalan és jelentéktelen részévé válva forogtam és kapaszkodtam a hitben, hogy megúszom-túlélem ezt a rettenetes földöntúli erőt.

A felém kapkodó hófehér és karomszerű kezek erdejét, az örökké alakváltó képlékeny arcokat fogatlan tátott szájakat.

Kocsim, úgy csapódott jobbra-balra mérhetetlen száguldásában, majd kiszakítva ülésemből.

Vágtattam elmúlt hozzátartozóim szenvtelen, sárgult arcai felé, éreztem, belezuhanok kifejezéstelen szemeik mélységeibe.

Lelkem fájdalmas reccsenéssel szakadt ki mellkasomból, összefröcskölve az egész látványt.

Hirtelen rám dőlt a csend.

Kocsim váratlanul kigördült az alagútból és megállt. A zöld-bő ruhás öreg nő, lehajtotta mellkasomnak feszülő védőkorlátomat, kisegítve az ülésből.

Ernyedt izmokkal, kiürült lélekkel elindultam hazafelé.