Eb ura fakó...

(megemlékezés a Rákóczi-szabadságharc 300. évfordulóján)

„Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe

S vidd előttünk, mint hajdan vivéd,

S másvilági hangon lelkesítve,

Erősítsd meg seregünk szívét!”

                                   Petőfi Sándor – Rákóczi

Sietnem kell, sürget az idő. Már így is túl sokáig vártam, mert azt szerettem volna, hogy egy nálam jobb tollú, tapasztaltabb írótól lássam e rövidke megemlékezést. Bocsásd meg hát kedves olvasóm, hogy végül mégis csak velem kell megelégedned. Október közepe van, lassan vége az évnek, s én csak arra tudok gondolni, hogy háromszáz éve biztosan nem rohant el ilyen gyorsan és eseménytelenül ez az év. De elég már belőlem, amíg én itt locsogok, egy hős siet az alkonyatban a magyar határhágók felé. Még szinte fel sem száradt a jó magyar vér a félholdas zászlón, új idegen uralkodik szép termőföldjeinken. Most kell hát emlékeznem, mert egy fiatalember ma háromszáz éve nagy tetteket írt Magyarország történelemkönyvébe.

A hosszú idegen fogságban szinte elfelejtette a magyar szót, de ezt a kettőt; – haza és szabadság – sosem. Hű barátja, Bercsényi Miklós, mint mindig, most is mellette áll, s amikor a Habsburgok figyelmét az elárvult spanyol trón megszerzése köti le, francia szövetséges keresésére buzdítja a fiatal vezért. Okoskodásuk azonban a sok mondvacsinált kuruc jóvoltából Habsburg fülbe jut, az ítélet felségárulás. De ha a világi erők nem is volnának ily köpönyegforgatók, az egyház megveszett kutyaként acsarkodik rájuk. Ezt a vállalkozást lehetetlen sikerre vinni, túl sok a kényszerűségből kuruccá avanzsált mágnás, ki félti jólétét, s az utolsó pillanatban meghátrál. Lám, ez a néhány bátor ember mégis megpróbálta.

Rákóczi Ferenc végignéz most félezernyi bocskoros – darócos parasztemberén, kik félelmet nem ismerve köszöntik rég hazavárt vezérüket, és ott a vereckei hágón eléje sietnek, hogy hűséget fogadjanak neki – fejük fennálltáig, életük fogytáig….

1703-ban magasra röppennek Rákóczi lobogói, s bizony nyolc dicsőséges esztendőn át azokat semmi le nem szakíthatja a haza egéről. Még ebben az évben csatlakozik hozzá Esze Tamás, a tarpai jobbágy, ki a császári toborzók orra elől happolja el és szervezi sereggé a szabadságharc első kuruc csapatait. Öt éven át vitézül fizeti a kölcsönt a jobbágyok sanyargatásáért a császári hordának, közben serege immáron kétezer főre dagadva hódítja vissza a Tiszántúlt, pedig nem is olyan régen még huszadmagával tört ki a beregi erdőből, ahová bujdosni kényszerült a tömlöc elől. Ott volt minden jeles csatában, a vérontásból busásan kivette részét, s közben még jutott ideje, hogy Tarpára visszasietve rendbe tegye a garázdálkodókat.  Így lett hát legendává Esze Tamás, a talpasok vezére, s könnyebb az én szívemnek, hogy az összeomláshoz vezető trencséni csatát már nem élheti meg, szíve nem szakadt meg méltatlanul a hiábavalóság láttán.  De nagyon előreszaladtam, forgassuk még vissza kicsit az idő kerekét.

1703-ban hetvenezer magyar ember hömpölyög a Rákóczi-zászló alá, szerte az országból, élelemmel, ruhával, bátorsággal, s vérével támogatva a magyar ügyet, s e példátlan összefogásnak köszönhetően az év végére Erdélyen és a Dunántúlon kívül nincsen élő labanc az országban.

A nagy hadi sikereknek köszönhetően az életét féltő magyar nemesség is átpártol, és kényszerűségből kurucnak áll, most főhet szegény Rákóczi feje, míg e fegyelmezetlen embertömeget haddá pofozza. S közben enni kell, élni kell, toborozni kell, a katonáknak ruházat kell, és fegyverek, és ha ez mind megvan, hát kiképzés is kell, a lehetetlent újra és újra lehetővé tenni kell. S hősünknek mindenre gondja van, s még ha olykor késik is a zsold, apránként valahogy kerül minden az asztalra, s a hadi gépezet nem áll meg.

1705-ben a szécsényi gyűlésen Rákóczit Magyarország vezérlő fejedelmévé választják. Fölszabadul végre Erdély, s Bottyán János tábornok vitézségének köszönhetően rá egy évre a Dunántúl is megtisztul a német elnyomástól. A fejedelem leghívebb tábornoka, ez az öreg katona, két nehéz éven keresztül tartja az újra és újra betörni próbáló császári csapatok ellen a Dunántúlt. Az emberek már-már azt suttogják, hogy teste „golyójárhatatlan”, s csatáit tűzön-vízen át, de támogatják a hű magyar katonák. 1709 őszén a vén harcos megpihen, már ő sincsen, ki Rákóczi számára reményt adhatna a végső ütközetben. Jaj, de megint hogy elkalandoztam, bizony csapni való krónikás válna belőlem!

1705-ben azonban Rákóczi csatát veszít, így kénytelen elhagyni Erdélyt, rá egy évre egy rövid időre ismét visszaszerzi a fejedelemséget, azonban 1707-ben Erdély örökre elveszik. Ezzel egy időben megkezdődnek a béketárgyalások, Európának elege van a háborúból, egyedül az orosz cár, Nagy Péter biztosítja a Fejedelmet támogatásáról, szövetséget kínál, melynek létrejöttét Bercsényi hevesen sürgeti.

A Habsburgok figyelmét már nem köti le a francia háború, minden hadi erejüket Magyarország ellen fordíthatják. Többszörös patthelyzet alakul ki, melynek megoldására végül 1707-ben összehívják az Ónodi országgyűlést. A saját nemesei által aljasul megvádolt Rákóczi már-már kész lemondani az Erdélyi Fejedelem címről, ezzel is támogatva a békekötést, azonban az orcátlan vádaskodástól feldühödött Bercsényi vérbe folytja barátja rágalmazóit, lemészárolja a túróci békepárt követeit. Így hát nem lesz béke, s nem születik megoldás sem. Az ország nem maradhat a trónfosztás után király nélkül, de valahogy senkinek nem fűlik a foga nyíltan elfogadni a magyar koronát. A kurucok szövetséges nélkül maradnak.

1708 augusztusában a végzetes trencséni ütközet után a megsebesült Rákóczi halál hírét keltik, ezzel a kuruc lelkesedés végképp összeomlik, a jobbágykatonák testi-lelki ereje kimerül, a reménytelenség órái ezek.  S több sem kell a katolikus klérusnak, felszítják a népek közötti vallási ellentéteket, a pápa mindenkit kiátkozással fenyeget, a rettenetes zűrzavarban a hitvány magyar főurak szűkölve futnak Bécsbe, hogy vagyonukat mentsék. Közben az oroszok háborút viselnek, így Nagy Péter nem tudja betartani a korábban Rákóczinak tett ígéretét. S végül a jó vezér távollétében, míg ő a hadi utánpótláson töri a fejét, akarata ellenére Károlyi Sándor letéteti a magyarokkal a fegyvert, elárulva barátját, megköti az osztrák császárral a szatmári békét. Minden elveszett!

Ilyen kicsinyes módon ér hát véget a dicsőséges évtized, megannyi bátor katona hiába adta életét a magyar szabadságért. Pedig micsoda nyolc év volt! Micsoda nagy nevek, és még mennyi, akiről nem is szóltam, pedig igencsak megszolgálták emlékezetünket. Remélhetőleg valaki, nálam sokkal ékesszólóbb majd méltó helyet talál nekik a magyar irodalomban.

II. Rákóczi Ferenc emlékét nem fakíthatja a három évszázad, s bár méltatlanul száműzöttként halt meg, sosem hajtott fejet az idegen elnyomás előtt, teljes vagyonát, minden tudását a haza szabadságának áldozta. Ha a szabadságért kellett meghalni, később is az ő szellemétől vártak erkölcsi támogatást atyánkfiai. Viselkedésének példaként kellene állnia ma is minden magyar államférfi előtt.  S bocsánat, de eme meglehetősen férfias történetben találtam egy nem kevésbé bátor szívű asszonyt, s női rokonszenvem úgy kívánja, hogy befejezésül szóljak pár szót róla. Tudom, hogy borzalmas írópalánta vagyok, de ezen pillanatnyilag nem tudok változtatni.

Az 1705. év vége felé a labancok egy asszonyt visznek a Marosvásárhelyi börtönbe. Losárdi Zsuzsanna bűne nem kevesebb, mint néplázítás, majd felségárulás, az ítélet halál, ez jár minden felségárulónak. Lelkesítő verseivel a költőnő harcra tüzelte a kuruc katonákat, énekei ott szóltak a halálba menetelők ajkain. A császári elnyomók elfogása után minden versét megsemmisítették, de a nép fiai az utolsó percig hitték, hogy egy napon majd újra feltűnik a sáncokon, hogy énekeivel harcra tüzelje a katonákat. Azt beszélték megszökött a fogságból, s Törökországban keresett menedéket, hogy a fejedelem mellett maradhasson. Teste talán jeltelen sírban pihen, miután a császári erők kivégezték, talán mégis megszökött, ahogyan a zsibói mesék állítják, sohasem tudjuk meg, de én hiszem hogy bárhogyan is volt, szelleme nem hagyta el a magyar földet. Egyetlen, fennmaradt levelében ez olvasható: „Szegény hazám rab lánya, nyögöm az idők mostohaságát…de gondolataimnak és érzéseimnek nem parancsolhatnak német uraimék: ha mindjárt német őrzi egyberoskadó testemet, szívem mégis magyarosan érez…”.

Felhasznált irodalom: Békés István – Hazádnak rendületlenül (Művelt Nép Tudományos és Ismeretterjesztő Kiadó, Budapest, 1955 )