Újra és újra
Szilánk nyakláncom felveszem ma is,
fülbevalóm forró ólomból öntve,
mint vértanú roskadok le a földre,
a töviskoszorú fejemen nem hamis.
Szenvedj! Viseld! Minden nap újra élem
a nihil hídjáról a zuhanást.
S míg ostorozva csap szöges korbács,
minden nap patakzik, s megalvad vérem.
Napok korbácsa! Fájva, bőgve tűröm,
s áhítom mégis folyton az ütést,
mert részegen szomjazza attitűdöm,
halasztani végső megméretést,
még élni, látni, takargatni bűnöm,
az eredendő bűnt, a születést.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése