Epilógus

Rozsda hidak kötik városaid már porba leledzik

Mind, ami egykor éket adott most szegyen e népnek.

Víg korok dallama csendül – hallani olykor a földből,

Bár a szonett elhallik idővel, s néma a rím, mely

Bús ölelést fon a nagy magyar ősi apán Arany-Árpád

Mélybe borult álmiba; mordul Attila, ki dühtől

Rántana kardot nyújtva magasba, de teste nagyon mély

Földbe honol, hogy kardja kitörjön e tartari* helyre.

Sírja e honnak – mondani búcsút – mind, aki földben

Nyugszik; a vér-magyar éra ez egyszer rengi a mindent:

Vége szakad romoló koraidnak botladozó kín-

Tánca, magyar! Nyelved karon öltve veled lép

Rögtön a sírba; a szél ma nevet fel: élt-e ilyen nép?

*tartaroszi (alvilági)