Azt hiszem, a játék öröme is egy olyan része az életnek, amit nagyon szeretek. Nem adnám semmi pénzért. Élvezem, hogy ezt az érzést – az izgatottan pezsgő boldogságot – bármikor átélhetem, én rendelkezem vele… Ez is egyfajta biztos pont, mert sosem múlik el, mindig számíthatok rá, mindig tudom, mit kapok tőle. Alig változik.
Ezért most is játszunk. Bár, ha ellenfelem arcára nézek, kissé elbizonytalanodom – talán mégis vérre menő versengésbe csöppentem? Körbepillantok a körülöttünk állókon, szemeik izgatott, türelmetlen láztól villannak meg. Még tart a játék.
Így, miként újra a játékmező felé fordulok, gyomrom idegesen összerándul, az adrenalin kis egysége hangos kiáltást hallat, és szemem előtt kirajzolódik a csatamező. Eltűnnek a kétszínű négyzetek, helyükön előbukkannak a zöld fűszálak, melyeket újabb roham tipor el – a drámai hatás kedvéért talán helyenként még sáros pocsolyák is megcsillannak. És hatás ide vagy oda, de még az égre is felnézek – reménykedem is, hogy nem kezd újra esni. Mindketten tudjuk, hogy nem lenne szerencsés… hisz stratégiailag egy lankás területet választottunk az ütközethez. Tekintetem végigfut a lejtőkön, melyeken már lovasaink is összecsaptak. Szegény gyalogosok most átázott bőrpáncélban viaskodnak a sárban. Bizakodnak, hogy talán egy legendába illő pillanatban feltűnik a mesés, mesterien szervezett felmentősereg – élén egy daliás, hős lovaggal, kinek alakját körbeveszik a lemenő nap utolsó sugarai, miközben az ég megremeg a völgybe száguldó csapata diadalüvöltésétől…
Ennek tudatában mérem fel a lehetőségeimet, no és az övékét persze, és felemelem a kezemet. A képzelet fátylán túl egy gyorsreagálású egység váratlanul előretör – a futó mezőt vált –, és megtisztítja az utat… az ellenséges, sötét bástyaroham előtt…
Izgatottan figyelem a keletkező rést – tekintetem alig rebben oda, hátha a másik küzdőfél észre sem veszi -, mely utat enged a hátvédnek tartogatott lovasság elé, kik meghúzódnak a távolban elnyúló liget fái közt… szabad az út a másik ló előtt…
Valahonnan a hátam mögül halk tájékoztatást kapok az elesettek számáról, és a még felhasználható erőkről, mintha én nem tudnám… Én vagyok a hadvezér!
Tudok a soraink közé csendesen szivárgó felderítőegységről is, mely váratlanul akar zavart kelteni, míg én a kínálkozó alkalmat próbálom kihasználni… Ügyes, kérem. Nagyon ügyes…
Hé, ti ott hátul, most bezzeg nem suttogtok a fülembe! Hangosabban, na!
Tekintetem találkozik a fekete páncélos hadvezér komoly pillantásával, melyet oly sebesen kap el, mintha attól tartana, hogy feketemágiával elbűvölhetem. Karjait határozott mozdulattal összefonja a mellkasán – teljesen, minden érzékével az eseményekre koncentrál. Gyakorlott játékos révén igyekszem leolvasni gondolatait töprengő arcáról, de hát a völgy választ el tőle, így kénytelen vagyok a megérzéseimre hagyatkozni. Döntenem kellene, mert a világ visszafojtott lélegzettel vár, de az embereimről van szó… és a győzelemről… Természetesen?
Észreveszem, hogy feszülten toporgok, kezem az imbolygó seregem fölé emelem, tépelődöm, bár az adrenalin már a fülembe üvölt, és ekkor pillantásom megtalálja őt. Az elszánt hőst, kit senki sem vett észre – tekintetünk találkozik is a liget árnyán, és már előre is lép… Felszámolja a sompolygó felderítőket, céltáblaként áll az előretörő, lecsapó lovasság elé, kiket visszavernek a hátramaradt gyorsreagálású egység ezidáig rejtőzködő tagjai.
Elégedett, elismerő mormolást hallok, miközben én lelkesen dörzsölöm össze a tenyerem, és futtatom végig ismét a tekintetemet a csatamezőn, egy jóleső mosoly fényében. Figyelem a dermedt, fekete oldalt, mely a völgybe összekeveredik világos katonáimmal, és a csatazaj elhal. Így megy ez mindig. Sebes, erőteljes lépéseire, én megfontolt, taktikus reakcióval felelek – próbálok.
A hadifoglyok várakozón találgatnak, reménykednek a kedvező végkimenetelben. Lehetséges lépésekről szövök elméleteket, én is találgatok. Töprengőn az öklömre támasztom az államat, összenézek az embereimmel, mikor egy éles hangtól fodrot vet a zöld fűtenger – felszínre engedi a kétszínű négyzeteket. Látom az egy irányba forduló arcokat, és hallom, ahogy a képzelet világa lesegíti rólam a csörgő páncélt.
Majd az újabb éles hangtól vezérelve az ellenfelemre pillantok.
- Óh! – eszmélek fel, és kilépek a királyi négyszögemből. A park fái hűvös széltől zúgnak fel, miközben elindulok a játéktéren.
- Nem, nem! Mindenki marad! Mi ez a megfutamodás? Mindjárt jövök! – érintem meg Rebeka vállát, ki hű bástyaként előttem áll. Átvágok a sakkbábukat alakító gyerekek közt, zsebemben kutatok zsebkendő után, majd Kristófnak nyújtom:
- Egészségedre! – ő orrát törölve bólint, miközben betontáblán álló alakjára aranypalástot terít a késő délutáni napsütés – Megint nem hoztál zsepit.
- Zsu…
- És a sálat! – húzom le a saját nyakamból, és az övébe tekerem.
- Ne már… - ellenkezik és felnéz rám. Megadón tekint társaira.
- Ez nem vita kérdése! – felelem, és visszaindulok a helyemre. Csizmám az ázott füvet tapossa. Átlépek az elhullott fegyvereken, felkaptatok a dombra, és ő lelkesen követ… követ… Miért? Miért követ?!
A négyzetem közepébe állok, és kérdőn Kristófra nézek, ki szintén megtorpan egy ikerpár között:
- Sakk-matt – mondja ő fülig érő, megsemmisítő mosollyal.
- Tessék? – pillantok körbe – Ne már… - reményvesztetten nézem végig, ahogy a képzelet izgalmas világa szertefoszlik.
- Ez nem vita kérdése – vágja rá ő huncutul.
- Visszavágót követelek! – mosolyodom el, mikor vidáman a levegőbe szökken.
- Most legyen egy sivatagi oázis! – a szalad a négyszög közepére – Fáraó leszek, a Nílus partjáról! – húzza ki magát, és újra a futó helyére áll. Mindig futóként játszik.
- Legyen így… Mi núbiaiak otthon vagyunk a forróságban… Magammal hozhatom a nagymacskáimat is délről? – kérdem és leereszkedem egy homokdűnéről.
- Hát persze! – feleli ő az oázis pálmafáinak árnyékából.
Reakció Szalay Dániel: Sakk című prózájára. :)
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése