Sohasem tapasztalt meg ilyen érzést. Lóránd évente járt haza szülővárosába kihasználva évi szabadságát. Már szokásává vált, hogy minden alkalommal sorban meglátogatja gyermekkori barátait. Ez alkalommal inkább magába szállt és nem kívánt senkit látni. Erős késztetést érzett ahhoz, hogy béjárja a „régi utakat”, melyeken éveken át járt.
Először az elemi iskolába vezető úton sétált végig. Felevenedtek az emlékek. Olyan képek és mozzanatok is eszébe jutottak, melyekről úgy vélte hogy régen feledésbe vesztek. Csodálkozott ezen, egyben nagyon élvezte. Az elemi iskola épületéhez érkezett, a kapu be volt zárva. Szünidő! Bekukkantott a kerítésen keresztül, körbejárta az épületet, megállt, jó nagyot sóhajtott és továbbment. Folytatta az útját a középiskola felé.
Ezen a járdán már más gondolatok lépkedtek vele, kevesebb jóérzéssel. A középiskola hatalmas épületéhez érve eluralta a magányérzet. „De miért?” Eszébe jutott hányszor érezte magát kizárva a társaságból, senki sem fogadta meghittebb baráti körbe. Továbblépett. „Végül is, jó volt újra megtenni ezt a szakaszt. Fel kell dolgozni egyet, s mást...”- gondolta elmosolyodva.
A szakközépiskolához a temetőn keresztül kellett átmenni. „Ez maradt a régi”-gondolta.- „Várj, hány év... hű, huszonkét éve, hogy innen kikerültem”- álmélkodott, miközben az iskola körüli rendezett parkot szemlélte. Megannyi emlék elevenedett fel benne.
Egyszercsak azon kapta magát, hogy lép fel a buszra. Hogy mikor indult vissza az iskolától, azt nem tudta, csak azt, hogy fél órán át a buszállomásig az emlékeket látta maga előtt, az utat nem. „A busz ugyanolyan zajos és ugyanúgy büzlik”- mosolygott magában.
Belegondolt vajon mit is tudna levonni ebből a két és fél órából, melyet emlékeivel töltött?
Egyetlen benyomása volt, amely erős meggyőződést hozott szívébe: akármennyire is elérhetetlen és mégváltozhatatlan a múlt, mégis mennyire elevenen érezteti magát a jelenben. Nem hitte, ha nem tapasztalta volna meg önmaga. „Miért ilyen hatékony a múlt a jelenben? Mindig azt hittem: a múlt az el-múlt.”
Belépett a lakásba, köszönt szüleinek és bevonult a szobájába. Leült az ágyra és hosszan bámult egy pontba. Pihent. Ekkor eszébe jutottak a régi fényképek. „No, gyerünk”- elővette a szekrényből a cipősdobozt, leszedte a fedelét. Egy halom fekete-fehér fénykép.
Elkezdte őket egyenként nézegetni. Testvérei, szülei, tájképek... Egyszercsak kézébe került egy fénykép, melynek hangulata teljesen elárasztotta és nem hagyta őt tovább lapozni. A képen ő volt, úgy három-négyévesen. Már többször látta és mindig is különbnek vélte a többi fényképtől. Emlékszik, ezt az apja készítette róla, amolyan művészfotót. Előtérben a nagy maci, melyet annyira szeretett, ő pedig mellette. A fény a maci oldaláról jött, így a maci feje árnyékot vetett a gyerek arcára. A másik fele volt csak megvilágítva. „Igen különös hangulata van a képnek. Valóban elmehet művészfot...várj! Ennek a gyereknek a tekintete kifejezetten szomorú.” – döbbent rá Lóránd. „Életemben nem láttam egy ilyen kicsiny gyerek arcán ilyen mély szomorúságot. Ez én lennék?!” Tovább fürkészte a fényképet, s egyre jobban a kép hatása alá került. Még többet látott. „Hisz ez a gyerek rettegéssel néz a lencsébe!!! Nemcsak szomorú, hanem félelemmel tűri a fotózást!”
Dermedten ült az ágyon. Hisz ez ő volt a képen! Gyorsan lapozott gondolataiban, de nem tudott felidézni egyetlen emléket sem, hogy megközelítse azt az életkort. Nem emlékezett semmire. Tovább gondolkodott. Ahogy nézte tovább a fényképet, mély fájdalom kezdte nyomni belül a mellkasát. „Ilyen kis gyerek és hogy ennyire szomorú és ijedt legyen! Miért?!”
Feldühödt. Amikor egy kicsit lecsitult, a logikája arra vezette, hogy a válasz talán a lencse másik oldalán található. „Hiszen kitől félne, ha nem attól aki fényképezi?!”- bizonygatta önmagának. De, miért félne ennyire saját apjától?! Minden gyerek örül apukájának, szeret vele lenni, tiszta öröm. Ezt nem egyszer látta másoknál. Megint ránézett a fényképre és ismét felforrt benne a düh. Letette a fényképet és megkísérelte gondolatait szabadjára engedni, hátha bejön valami ami a válasz felé vezetné... Semmi!
„Ha nem megy most, majd bejön váratlanul. Ez így szokott menni.” – csitult le kedélyállapota. Lement sétálni az épületek között. Azután megint felment a lakásra. Eltette a cipősdobozt és elővette a napilapot, de nem ment az olvasás. Gondolatban vissza-visszatért a fényképre. „Vajon mit élhettem meg kiskoromban”-kérdezte önmagától. Erre eszébe jutott egy eset amit anyja régen mesélt, s amelyről néki személyesen nem voltak emlékei.
Egy alkalommal anyja hazaérkezett a vásárlásból és őt, a kisfiát sírva és megrémülten találta. Kis testén vastag kék véraláfutások voltak, a hátán és a lábán egyaránt.
- Mi történt??! – sikoltott fel az anyja.
- Kikapott. Rosszalkodott. Nem tette meg azt amit mondtam. – nézett rá merev, üveges szemekkel az apja.
- Mivel verted, hát tiszta kék a gyerek, hurkás véraláfutással van tele? – már-már sikított az anyja.
- Biliárddákóval. Rendre tanítom én ezt a gyereket! - jött a válasz ridegen.
- Még egyszer érintsd meg Lórándot a dákóval, a fejeden fogom kettétörni amíg alszol!- üvöltötte az anyja zokogva.
Lóránd mintha maga előtt látta volna az egész jelenetet. Valószínű, hogy ez lenne az oka amiért oly szomorú és félénk volt a tekintete azon a fényképen. A felháborodás és a fájdalom együtt kezdték szorongatni bensőjét. Dührohamot kapott. Feldúlta magában az apjáról alkotott képet. Sokminden ment át a fején mire lecsitult. „Egész életemben küszködök a dührohamaimmal és sohasem tudtam miért jönnek rám. Minden apróságért úgy fölhevülök...”- mondta magának majdnem félhangosan. „Itt lenne a válasz?” S egyre inkább azon volt, hogy igen. Lelkészi szolgálatában nemegyszer találkozott hasonló esetekkel. Sokakon segített már. Mi lenne a megoldás? Most ugyanabban a helyzetben találta magát mint azok akiket ő segített a szabaduláshoz.
„A múltba nem mehetek vissza, ami megesett – megesett. Törölhetetlen. Régmúlt, s mégis milyen erőtelyesen befolyásolja jelen életemet. Régóta vágytam megszabadulni a dühtől, de nem tudtam hogyan. Csak egy dolog tudja megváltoztatni a múlt behatását a jelenbe, a megbocsájtás.” Nem tudott olyan egykönnyen megbocsájtani apjának. Egymás után kezdtek peregni szeme előtt a kellemetlen jelenetek apjával. Érzelmei dúltak. Mégis meg kell bocsájtani, feltétlenül. Nincs más módja, csak így lehet kigyógyulni a múltból.
Egész délutánját imával töltötte. Estére békesség szállt rá. Beindult a gyógyulás folyamata.
Először az elemi iskolába vezető úton sétált végig. Felevenedtek az emlékek. Olyan képek és mozzanatok is eszébe jutottak, melyekről úgy vélte hogy régen feledésbe vesztek. Csodálkozott ezen, egyben nagyon élvezte. Az elemi iskola épületéhez érkezett, a kapu be volt zárva. Szünidő! Bekukkantott a kerítésen keresztül, körbejárta az épületet, megállt, jó nagyot sóhajtott és továbbment. Folytatta az útját a középiskola felé.
Ezen a járdán már más gondolatok lépkedtek vele, kevesebb jóérzéssel. A középiskola hatalmas épületéhez érve eluralta a magányérzet. „De miért?” Eszébe jutott hányszor érezte magát kizárva a társaságból, senki sem fogadta meghittebb baráti körbe. Továbblépett. „Végül is, jó volt újra megtenni ezt a szakaszt. Fel kell dolgozni egyet, s mást...”- gondolta elmosolyodva.
A szakközépiskolához a temetőn keresztül kellett átmenni. „Ez maradt a régi”-gondolta.- „Várj, hány év... hű, huszonkét éve, hogy innen kikerültem”- álmélkodott, miközben az iskola körüli rendezett parkot szemlélte. Megannyi emlék elevenedett fel benne.
Egyszercsak azon kapta magát, hogy lép fel a buszra. Hogy mikor indult vissza az iskolától, azt nem tudta, csak azt, hogy fél órán át a buszállomásig az emlékeket látta maga előtt, az utat nem. „A busz ugyanolyan zajos és ugyanúgy büzlik”- mosolygott magában.
Belegondolt vajon mit is tudna levonni ebből a két és fél órából, melyet emlékeivel töltött?
Egyetlen benyomása volt, amely erős meggyőződést hozott szívébe: akármennyire is elérhetetlen és mégváltozhatatlan a múlt, mégis mennyire elevenen érezteti magát a jelenben. Nem hitte, ha nem tapasztalta volna meg önmaga. „Miért ilyen hatékony a múlt a jelenben? Mindig azt hittem: a múlt az el-múlt.”
Belépett a lakásba, köszönt szüleinek és bevonult a szobájába. Leült az ágyra és hosszan bámult egy pontba. Pihent. Ekkor eszébe jutottak a régi fényképek. „No, gyerünk”- elővette a szekrényből a cipősdobozt, leszedte a fedelét. Egy halom fekete-fehér fénykép.
Elkezdte őket egyenként nézegetni. Testvérei, szülei, tájképek... Egyszercsak kézébe került egy fénykép, melynek hangulata teljesen elárasztotta és nem hagyta őt tovább lapozni. A képen ő volt, úgy három-négyévesen. Már többször látta és mindig is különbnek vélte a többi fényképtől. Emlékszik, ezt az apja készítette róla, amolyan művészfotót. Előtérben a nagy maci, melyet annyira szeretett, ő pedig mellette. A fény a maci oldaláról jött, így a maci feje árnyékot vetett a gyerek arcára. A másik fele volt csak megvilágítva. „Igen különös hangulata van a képnek. Valóban elmehet művészfot...várj! Ennek a gyereknek a tekintete kifejezetten szomorú.” – döbbent rá Lóránd. „Életemben nem láttam egy ilyen kicsiny gyerek arcán ilyen mély szomorúságot. Ez én lennék?!” Tovább fürkészte a fényképet, s egyre jobban a kép hatása alá került. Még többet látott. „Hisz ez a gyerek rettegéssel néz a lencsébe!!! Nemcsak szomorú, hanem félelemmel tűri a fotózást!”
Dermedten ült az ágyon. Hisz ez ő volt a képen! Gyorsan lapozott gondolataiban, de nem tudott felidézni egyetlen emléket sem, hogy megközelítse azt az életkort. Nem emlékezett semmire. Tovább gondolkodott. Ahogy nézte tovább a fényképet, mély fájdalom kezdte nyomni belül a mellkasát. „Ilyen kis gyerek és hogy ennyire szomorú és ijedt legyen! Miért?!”
Feldühödt. Amikor egy kicsit lecsitult, a logikája arra vezette, hogy a válasz talán a lencse másik oldalán található. „Hiszen kitől félne, ha nem attól aki fényképezi?!”- bizonygatta önmagának. De, miért félne ennyire saját apjától?! Minden gyerek örül apukájának, szeret vele lenni, tiszta öröm. Ezt nem egyszer látta másoknál. Megint ránézett a fényképre és ismét felforrt benne a düh. Letette a fényképet és megkísérelte gondolatait szabadjára engedni, hátha bejön valami ami a válasz felé vezetné... Semmi!
„Ha nem megy most, majd bejön váratlanul. Ez így szokott menni.” – csitult le kedélyállapota. Lement sétálni az épületek között. Azután megint felment a lakásra. Eltette a cipősdobozt és elővette a napilapot, de nem ment az olvasás. Gondolatban vissza-visszatért a fényképre. „Vajon mit élhettem meg kiskoromban”-kérdezte önmagától. Erre eszébe jutott egy eset amit anyja régen mesélt, s amelyről néki személyesen nem voltak emlékei.
Egy alkalommal anyja hazaérkezett a vásárlásból és őt, a kisfiát sírva és megrémülten találta. Kis testén vastag kék véraláfutások voltak, a hátán és a lábán egyaránt.
- Mi történt??! – sikoltott fel az anyja.
- Kikapott. Rosszalkodott. Nem tette meg azt amit mondtam. – nézett rá merev, üveges szemekkel az apja.
- Mivel verted, hát tiszta kék a gyerek, hurkás véraláfutással van tele? – már-már sikított az anyja.
- Biliárddákóval. Rendre tanítom én ezt a gyereket! - jött a válasz ridegen.
- Még egyszer érintsd meg Lórándot a dákóval, a fejeden fogom kettétörni amíg alszol!- üvöltötte az anyja zokogva.
Lóránd mintha maga előtt látta volna az egész jelenetet. Valószínű, hogy ez lenne az oka amiért oly szomorú és félénk volt a tekintete azon a fényképen. A felháborodás és a fájdalom együtt kezdték szorongatni bensőjét. Dührohamot kapott. Feldúlta magában az apjáról alkotott képet. Sokminden ment át a fején mire lecsitult. „Egész életemben küszködök a dührohamaimmal és sohasem tudtam miért jönnek rám. Minden apróságért úgy fölhevülök...”- mondta magának majdnem félhangosan. „Itt lenne a válasz?” S egyre inkább azon volt, hogy igen. Lelkészi szolgálatában nemegyszer találkozott hasonló esetekkel. Sokakon segített már. Mi lenne a megoldás? Most ugyanabban a helyzetben találta magát mint azok akiket ő segített a szabaduláshoz.
„A múltba nem mehetek vissza, ami megesett – megesett. Törölhetetlen. Régmúlt, s mégis milyen erőtelyesen befolyásolja jelen életemet. Régóta vágytam megszabadulni a dühtől, de nem tudtam hogyan. Csak egy dolog tudja megváltoztatni a múlt behatását a jelenbe, a megbocsájtás.” Nem tudott olyan egykönnyen megbocsájtani apjának. Egymás után kezdtek peregni szeme előtt a kellemetlen jelenetek apjával. Érzelmei dúltak. Mégis meg kell bocsájtani, feltétlenül. Nincs más módja, csak így lehet kigyógyulni a múltból.
Egész délutánját imával töltötte. Estére békesség szállt rá. Beindult a gyógyulás folyamata.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése