Halál uraság

Vad, gőgös góliát-egómat
tapodják gyáva, semmi- alakok,
s óriás, dobbanó lépteim alatt
jobbra, balra dűlnek a tegnapok.

Megfojt a csönd, utca zaja kél,
vágtatva érkezik értem lovagom:
Halál uraság kevélyen feszít,
míg magáévá teszi holnapom.

Megsűrűsödik, s betakar a köd
- homályból izzó, tarka kusza kép -,
hömpölyög és árad valami sötét:
Halál uraság elébem lép.

- Jössz te! Ne várj! Mire is mennél
itt e földi létben ki álmokat űz!…
Halandó nem bír el e fájdalommal
lelkedből kioltom, mi perzsel, a tűz!

Égj lánggal, új lánggal. Égj az enyémmel!
Legyen tiéd a boldog enyészet,
kudarc, öröm ne érjenek többé.
Szólj egy új dalt, szóld az enyémet!

Halál uraság pattan lovára,
nyergébe ránt, ölel szorosan
s a szertefoszló köd titkos sűrűjében
patacsattogással, halál-nász fogan.